A “fejlett nyugathoz” történő felzárkózás tekintetében alapvetően három iskola van. A neoliberális, új intézményi közgazdaságtani iskola szerint ha egy országban a jog uralma érvényesül, a korrupció alacsony, akkor a felzárkózás automatikus. A világrendszer elmélet determinizmusának hívei az ellentétes véleményen vannak: a felzárkózás lehetetlen, a gazdag országok automatizmus-szerűen gazdagodnak, a szegények szegényednek.
Én magam a köztes, harmadik állásponton vagyok, mely szerint jó társadalompolitikával, igazságos, széles társadalmi rétegek humántőkéjébe való beruházással a felzárkózás lehetséges, és példák is vannak rá (skandinávok, ázsiai tigrisek, Írország). Én magam örülnék tehát a legjobban, ha találnánk egy kelet-európai országot, amely ténylegesen felzárkózóban van.
Az eddigi „hónap dolgozói”, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország azonban egytől-egyig kipukkantak, az Európa-ellenes politika foglyaivá váltak. Az utóbbi időben Észtország tölti be ezt a megtisztelő szerepet. Isten tudja csak, miért. Ugyanis miközben az „észt csoda” okairól vitatkoznak sokan, ilyen csoda valójában nem létezik.
Miben lenne mérhető északi rokonaink felzárkózása? Vegyük az európai gazdasági rendszer központját, Németországot benchmarknak, mércének. A válság kezdete óta az észt egy főre jutó reálfogyasztás nem hogy felzárkózott volna, hanem évente 1100 euróval távolodott a némettől. Hasonló a helyzet a foglalkoztatási aránnyal a felnőtt lakosság körében: a két ország közötti távolság 2,6 százalékponttal tágult. Ugyanezen idő alatt Észtország egyébként rendkívül alacsony mértékű államadóssága (annak idején visszautasították, hogy a szovjet adósságból bármennyit is átvállaljanak) megduplázódótt.
Észt csoda tehát nincs. Jelzi ezt az is, hogy az észt felnőttek körülbelül 8 százaléka dolgozik külföldön, míg a magyaroknak csak körülbelül 5 százaléka.
