Ha Magyarország történelmi barátait kellene felsorolni, gyorsan a lista végéra jutnánk. Az első helyen nyilván (?) Lengyelország ugrik be, ám őket ezzel a mostani oroszbarát vonallal nehéz lesz a cimborák között tartani, második és további jelöltek pedig voltaképpen nincsenek. A korábbi szocialista kormányok kiegyezéspárti politikája ugyanúgy nem hozta közelebb a szomszédainkat, mint Orbánéknak ez a felszínen konfrontatív, valójában inkább a közös bizniszekre koncentráló, értéksemleges – vagy inkább értékmentes – megközelítése. Új barátot, olyat, akivel hosszú távon is számolni lehet, a rendszerváltás óta nem szereztünk, és ez nemcsak a szűkebb, hanem a tágabb európai környezetre is igaz. Az együttműködésben a szíve helyett egyre inkább a zsebét követő Németországon kívül nagyon nehéz lenne bárkit valódi partnerként megnevezni. Oroszország most éppen a baráti arcát mutatja ugyan, de az orosz birodalom olyan nagyban, mint az Orbán-rezsim kicsiben: nem barátai, hanem érdekei vannak. (És, mint korábban láttuk, a Gyurcsány-kabinettel is fenntartások nélkül tudott haverkodni, vagyis vélhetően tényleg nem az elvek mentén választ barátokat.)
A fentiek fényében akár érthetőnek is tűnhet, hogy a jelenlegi kormány új irányokban keres szövetségeseket, de még ebben a megalapozott igyekezetben sem kellene eljutni odáig, hogy valaki, aki az elnyomás vállalhatatlanságának deklarálásával kezdte a közéleti pályafutását, és minden érdemi teljesítmény híján nem is építhette másra a politikai karrierjét, mint arra a mondatra, hogy a megszálló hadsereg katonái menjenek haza tőlünk, az elmúlt hét évben a világ leggyűlöltebb zsarnokai közül az összeset a keblére ölelte. (Nem túlzás: tényleg az összeset, azt a kettőt leszámítva, akik sosem hagyják el a saját képükre formált országukat.) Szóvá tehetnénk, hogy az érintettek – az egyiptomi elnöktől a Fülöp-szigeteki vezérig – feketeöves keresztényüldözők, de nem akarjuk megalázni a tisztelt olvasót azzal, hogy úgy teszünk, mintha morális motívumokat keresnénk az Orbán-kabinet hatalomgyakorlásában. Így inkább annak kimondására szorítkozunk, hogy ahogyan az egyes embereket is igen gyakran a barátaik minősítik a külvilág szemében, úgy a politikusokat, sőt az országokat is hajlamosak a barátkozási szokásaik alapján megítélni. Akinek úgy alakult a sorsa, hogy viszonylag rendszeresen utazik magyarként külföldre, biztosan tapasztalhatta már: Magyarország külhoni megítélése – sajnos nem egyszerűen a kormányzaté, hanem ténylegesen az országé – olyan, korábban elképzelhetetlen mélységekbe zuhant mostanra, amire semmi mással nem szolgáltunk rá, mint azzal a képpel, amelyet a kormányunk mutat rólunk (is) a külvilág felé. Ezzel a bűnrelativizáló, szerecsenmosdató, diktátorsimogató külpolitikával – amely mellesleg a Kiss Szilárd-kaliberű kalandorokon kívül senkinek nem hozott egyetlen forintnyi kimutatható hasznot sem – biztosan többet ártunk a nemzeti arculatnak, mint amennyit akárhány vizes vébével, repülőnappal vagy forma egyes futammal esetleg használni lehet. Aki disznók közé keveredik, az aligha teheti szóvá, ha a kultúrnépek befogott orral fordulnak el tőle.
