Napilap, s nem szakszemle lévén nem akarnánk több cikket írni Horthy Miklósról. Sokadszorra mondjuk el: a kormányzó történelmi megítélése a történészek dolga, nem a politikáé, amely szemben a józan ésszel óhatatlanul a felszínes szélsőségek felé gravitálja a felkavart érzelmeket. Romsics Ignáccal értünk egyet, aki a Magyar Nemzetnek a minap azt mondta: „az emlékezetpolitikusok érdeke, hogy ördögökkel és angyalokkal népesítsék be a múltat”. Mi pedig nem akarunk senki emlékezetpolitikus szolgálóleánya lenni egyetlen publicisztika erejéig sem.
Ezért óvatosan kezeljük a Horthy Miklós Társaság megemlékezését Koszorús Ferenc vezérkari ezredesről, aki „1944. július 5-6-án, Horthy Miklós kormányzó tanácsára, Európában egyedüliként reguláris haderőt vetett be a németekkel és kiszolgálóikkal szemben, meghiúsította az úgynevezett csendőrpuccsot, és ezzel akadályozni tudta a budapesti zsidóság deportálását”. Annak ellenére nem minősítünk, hogy Koszorúst 1991. március 15-én Göncz Árpád köztársasági elnök posztumusz vezérezredessé léptette elő, s nem is azért, mert 2014-ben Hende Csaba akkori honvédelmi miniszter Hazáért Érdemjellel tüntette ki. Nem tesszük, mert Karsai László és Ungváry Krisztián történész vitatja Koszorús történelmi megítélését, ami tehát nem egyértelmű. A vezérkari ezredes megakadályozta Baky László csendőrpuccsát (200 ezer budapesi zsidó azonnali deportálását, miközben már 445 ezer magyar polgárt vidékről deportáltak, csaknem mindet Auschwitzba), de laikusként azt gondoljuk, Baky és Endre László a kormányzó tudtával volt belügyi államtitkár, mint ahogyan a deportálásban részvevő magyar államapparátus, a magyar lakosság jó része sem véletlenül tette, amit tett, az a rendszer lényegéből fakadt.
Lehet mondani, elfogultak vagyunk néhány magyar történész mellett. Idézzünk hát egy amerikai-magyar történészt, a 94. életévében járó John Lukacsot (Horthy Miklós 1868-1957, Magyar Hírlap. 1993. szeptember 4.), őt nem nevezhetjük elfogultnak: Horthynak „nem volt elegendő ereje, hatalma vagy képessége ahhoz, hogy az országot a hitleri szövetség végső kötelékéből kiszabadítsa, de arra sem, hogy a magyar szellemekben és lelkekben dúló polgárháborúnak véget vethessen. Legnagyobb tragédiája az az október 15-e volt, melyhez sajnos – hosszú lejáratban - maga is hozzájárult… a tisztikar jó része, a tisztviselői kar egy része (s az általa alapított Vitézi Rend nagy része is) elhagyta, sőt elárulta azt az öregembert, akitől valamikor, nem is olyan régen, éppen ők kaptak címet, stallumot, birtokot, hírnevet, rangot, kardbojtot, jogokat.” (Fél évszázad magyar írásai, Európa Könyvkiadó, 2015.)
Ha jól összegezzük a professzor szavait, akkor a "véletlenek sorozata által államfővé tett, kevésbé elismerésre méltó szellemi és politikai ítélőképességű, de nem lebecsülendő államférfiúi szerepet betöltő, Hitler által könnyedén lekezelt régimódi úriember által negyedszázadig életben tartott, szegedi, nemzeti, keresztény” kurzus kiszaladt alóla, s mint a kormányozhatatlan, túlfűtött mozdony, a fedélzetére zsúfolt nemzettel a vasúti baknak robogott.
