Konzervatív francia kormányok egyik csúcsminisztere volt a múlt héten meghalt Simone Veil, az Európai Parlament első női elnöke, de egyáltalán nem jobboldalaiké. Hogyan is lehetett volna az Auschwitz túlélője, aki édesanyját fájdalmasan az áldozatok között odahagyva, Georges Pompidou és Jacques Chirac kabinetjében vállalt tárcát. De Gaulle elkötelezett követői közé tartozott, ebből fakadt az a bátorsága is, amellyel 1974-ben a párizsi nemzetgyűlés képviselői elé állt.
Anyaként közölte, hogy elveiben rendíthetetlen ellenfele a magzatok élete kioltásának, mégis úgy vélte, adódhat olyan helyzet a családban, hogy a szülők a művi terhességmegszakítás mellett döntsenek. Benyújtotta az abortuszra vonatkozó javaslatát, s megszületett az a jogszabály, amely a mai napig is a Szajna-parti kódex egyik legemlékezetesebb része.
Simone Veil utána Európa jövőjének formálásában vállalt páratlanul nagy felelősséget, kulcsszerepet az integrációs intézmények élén, mintegy a mai elvadult vitákban is hitet téve a populista, torz nacionalista elvakultságokkal szemben. Tömérdek anekdota maradt hátra ebből a páratlanul gazdag politikai életműből. Az egyik legjellemzőbb talán egy ismeretlen csodáló véletlen összetalálkozása férjével, akitől leplezetlen rajongással kérdezte meg: „Csakugyan ön a társa ennek a bámulatos asszonynak?” A szabadkozó válasz: „Nem, Simone Veil a feleségem.”
Halála kapcsán ezt a történetet is felelevenítették. Emmanuel Macron államfő elfogadta azt a javaslatot, hogy „Franciaország nagyasszonyát” a nemzeti Panthéonban helyezzék örök nyugalomra, négy másik feledhetetlen dáma, köztük Madame Curie mellé.
Mintegy az utókor hálás elismeréséül.
