„Mit számít az élet?
Az csak esztelen bolondok álma!
Szél, mely elszáll,
És nyom sincs utána!”
(Verdi: Macbeth; Fischer Sándor fordítása)
A Mariinszkij színpada előtt akkora a nyüzsgés, akár egy hangyabolyban: hetekkel ezelőtt elfogyott minden jegy, nagyjából abban a pillanatban, amikor kihirdették, hogy Plácido Domingo énekli Macbethet. Villognak a vakuk, szebbnél szebb ruhákban pózolnak a nők az észveszejtően gyönyörű nézőtéren. Akad, aki azonnal szerkeszti is a fotóját, hogy a lehető legelőnyösebb kivitelben kerüljön fel az Instagramra, még a nyitány előtt. A büfében eper- és pezsgőillat terjeng, a márványpadlón suhognak a hosszú szoknyák, s noha odakint fehér az éjszaka, felkapcsolják a kristálycsillárokat. Minden érzékszervem ujjong. Itt vagyok. Nem álmodom. És mindjárt Plácido Domingo énekel.
Mellettem is szelfi készül: egy idős bácsi a lányával fényképezkedik. Hát, nem sok látszik majd a helyszínből, legfeljebb a páholykorlát, hiszen háttal ülnek a színpadnak, gondolom. Az a benyomásom, ez a kép nem az Instagramra megy: semmi körülményeskedés, néhány másodpercnyi beállítás, egy-két gyors kattintás, és kész is.
Ebben a pillanatban a bácsi furcsa mozdulatot tesz a feje körül, a lánya pedig a szék alatt matat valamit egy fehér dobozon. Hosszú másodpercekbe telik, mire felfogom, mit látok: a szomszédom oxigénpalackkal lélegzik, ehhez szerelte fel a vékony, áttetsző csövet az arcára. Jó estét kívánok nekik. A bácsi biccent. Különös, bocsánatkérő és zavart biccentés ez, mintha mentegetőzne, amiért tönkreteszi az előadásomat a gépből jövő ütemes sziszegéssel. Rámosolygok, hogy ne érezze magát kellemetlenül. Az arca beesett, de óvatosan visszamosolyog, mintha spórolni akarna az erejével. A lánya spanyolul beszél hozzá, ő erőtlenül felel, alig hallani. Talán egész életében arra vágyott, hogy eljusson a Mariinszkijba. Talán azért van itt, mert mindketten tudják: nem lehetett tovább várni.
Engem is meglep, de a sziszegő hang nem zavar. Domingo már a belépésekor nyíltszíni tapsot kap, Gergijev úgy vezényli a zenekart, mintha nem lenne holnap. És lényegében lehet, hogy nincs is – ez jut eszembe az oxigénadagolóról meg az üstdobról, aminek a zengésébe beleremeg a mellkasom.
A végén álló ováció. Egyedül a bácsi marad ülve az egész nézőtéren: túl gyenge ahhoz, hogy felálljon. Apró, csontos kezeivel hangtalanul tapsol, s ahogy lopva lepillantok rá, azt érzem: most valami nagyon fontosat tanultam az életről. Felkapcsolják a villanyokat. A tömeg elindul kifelé; én téblábolok még egy kicsit, hogy tovább tartson az élmény, aztán a ruhatár felé veszem az irányt. A bácsi pedig csak ül, ül, a mennyezetre szegezett tekintettel.
