– A bécsi magyar kulturális intézet igazgatója leszedette az önök által teremtett Borsos Lőrinc nevű művész alkotását. Nem a politikai botránykeltés volt a céljuk – nyilatkozták lapunknak az incidensről. Hol a határ a kritikus attitűd és a botrány között?
– Sokszor megfogalmazódik bennünk a munkáinkkal kapcsolatban a párbeszéd igénye. Többnyire éles határvonalakon, ahol csupán a mediáció jöhet szóba, vagy a provokatív eszközök. A kritikai attitűd egy stratégia, amivel a művész az autonómiáját próbálja megőrizni. A politika viszont a hatalom kiterjesztésében érdekelt, így ritkán lesz egyetértés, annál gyakrabban botrány. Ha a hatalom ismerné az önkritika fogalmát, nem is volna dolgunk vele, de így rengeteg a munka.
– "Az absztrakt zászlók 2010 óta készülnek. Toleranciaképletek a hatalmon levő politikai rendszerek manővereit elszenvedő közösségekről, a nemzeti hovatartozáson túli indentitásformák ábrázolására.” Így írnak a projektről, amelyben a Buzilobbi- és a Szentföld-zászló is szerepel. Az igazgatón kívül, korábban, bárki említett-e a zászlógyalázást?
– A jelképeket fel kell szabadítani a politika kisajátító gyakorlata alól. Ebben a művészeknek kiemelt szerepük van. Működésünk elmúlt nyolc éve alatt csak egy zászlónk nem kerülhetett ki kiállításra. A budapesti Zsidó Múzeumban 2011-ben az akkori vezető botránytól tartva jobbak látta nem szerepeltetni a Magyarban az Izraeli című képünket. Csak az általunk falra festett szürke téglalap árulkodhatott a hiányáról, de ezt legalább jelezhettük.
– Boros Lőrincet így jellemzik: az erős küldetéstudattal rendelkező, csibészkedésre hajlamos géniusz a nemzeti identitás és a képzőművészet társadalmi szerepének kérdéseire koncentrál. Miként lehet a nemzeti identitást megjeleníteni?
– Képzőművészeti oldalról fogjuk meg, szabad asszociációk vagy történelmi, aktuálpolitikai referenciák mentén. A nemzeti identitás másokkal szemben fogalmazza meg magát, következésképpen zárt közösséget alkot. Nálunk viszont az alapvető emberi értékek szerepelnek első helyen. Borsos Lőrinc fiktív identitással rendelkező egyén megpróbál azonosulni a magyarságtudattal, és amit nem vesz be a gyomra, abból műalkotást csinál. Ilyenkor előfordul, hogy az ország imidzsén egy pici pattanás kifakad.
– Nemrég a Kiállítás című lejtős asztali focipálya-projektjüket választották az év legkreatívabb munkájának. A focihoz is értenek?
– Társadalmi metaforaként használtuk. Ötféle módon dekonstruált pályamakettet készítettünk, ahol a játék különböző módon van ellehetetlenítve. A feloldás mégis a játék, akármennyire is abszurd a pálya.
– A császár ruhája című kiállítás arra kereste a választ Andersen meséje alapján, hogy van-e az aktivizmusnak aktuális trendje. Mi volt erre az önök válasza?
– Léteznek teljesen átlátszó golyóálló üvegfalak, biztosan megvédenek egy esetleges merénylettől. Mi egy nem-golyóálló falat készítettünk politikusoknak, lelkiismeret-vizsgálat gyakorlására. Eddig még egy politikus sem jelentkezett a kísérletre.
– A Műcsarnok MMA-s annektálása idején, 2013-ban Manifesztum jóról és szarról címmel kiáltványt adtak át Halász János államtitkárnak. Ebben leszögezik, hogy politikai, vallási hovatartozástól, nemi identitástól, származástól független, saját érdekektől mentes művész nem létezik, ahogy ezektől mentes kulturális vezetés sem. Megrendíthető-e az MMA egy kiáltvánnyal?
– Nem. Az írás főként nekünk volt fontos, hogy megpróbáljuk szimbolikusan új síkra terelni azt a kategorizálást a művészet megítélésében, amely ideológiai választóvonal mentén szakad ketté az MMA színre lépése óta. Fontos volt, hogy öniróniával írjuk meg, továbbá, hogy a kritizált közeghez személyesen eljuttassuk. Egyszer kaptunk direkt visszajelzést élőben. L. Simon László egy dunaújvárosi tárlat megnyitóján pontról-pontra kifejtette a kiáltvánnyal kapcsolatos véleményét a közönség előtt.
– A Diákhitelem forintban című művüket a Diákhitel Központ vezérigazgatójának ajánlották fel megvásárlásra, de ő – állami alkalmazottként – nem vehette meg, így a vevő végül az Esterházy Magánalapítvány lett. Ők rendezték a mostani bécsi kiállítást is. Elvárják-e az alapítványtól, hogy ezentúl ne működjenek együtt állami szervvel?
– Nem szeretnénk ilyen elvárásokat megfogalmazni az alapítvány felé. Általánosítani is kár volna annyira, hogy minden állami intézmény vállalhatatlan. Viszont sajnálatos tény, hogy rohamosan fogy azon intézmények száma, amelyek alkalmasak a kortárs művészet nemzetközi szintű bemutatására.
– Tüntetésekre kordont szállító teherautó, a romagyilkosságok egyik áldozatának emlékérme, a vörös csillag koncepciózus használata – kényszeresen keresik a politikai provokációt műveikkel?
– A provokáció fel tudja erősíteni az üzenetet.
– A 4 egyperces csend című videósorozatukban hallgató pártszóvivők könnyen ráálltak a szereplésre?
– Szijjártó Péter akkori Fidesz-szóvivő kivételével minden más parlamenti párttól készségesen rendelkezésünkre álltak. Sajnos, a munka nem teljes a Fidesz csendje nélkül, erre azóta is várunk.
– Szabadság című festményükön nincs szobor a Citadellán, a Hősök címűn üresek a a tér közepén a posztamensek, Szent István pedig bemutat nekünk a középső ujjával.
–A képeslapsorozaton a zászlókhoz hasonló játékot játszunk, csak a nemzeti szimbólumok emberformájúak, és néhol eltüntetjük őket.
– Terveznek-e kiállítást a bécsi cenzorakció dokumentálásából?
– Még nem tudjuk. Az biztos: a botrány által a festményből új mű született, átlép korábbi műfaji határain. Ezúton köszönjük Molnár Máriának, a Collegium Hungaricum igazgatónőjének a közreműködést a projektben, nélküle ez a mű nem teljesedhetett volna ki.