Doktor úr, ma este lakógyűlés lesz – emlékeztette apámat a szomszédunk, akiről az a hír járta, hogy a háború előtt kisnyilas volt, de azután hamar kikötött egy másik pártirodán és kommunista lett. Apámat kifejezetten bosszantotta, ha ledoktorozták, amikor ő szimplán mérnök volt, amúgy feltaláló, de mindenféle cím nélkül. Doktorátust anyám szerzett 1945-ben, akit viszont senki nem hívott doktornőnek a házban. Kevéssé tűnt hihetőnek akkoriban, hogy egy nőnek doktori rangja legyen.
Kiskoromban szentül hittem, hogy a doktorátus épp’ úgy hozzátartozik a női léthez, mint a kalap, a rúzs, vagy a nejlonharisnya. Hittem továbbá, hogy számtalan földi lény közül a teremtés legnagyobb csodája a nő, ahogyan a felnőttek mindig is mondták, és vártam nagyon, hogy beteljesítem a sors rendelését, belőlem is csoda legyen. Ki gondolta volna, hogy a női csodáról szóló ábrándok, közhelyek és illúziók tárházába hamarosan betrappol egy Betty Friedan, meg egy sor mozgalom, és úgy elfújja ezt az egész álságos jelenséget, mint a szél. Legalábbis a világ nyugati felén. Itthon még ma is őrizzük a „női csoda” mítoszt, főként anyák napján és nőnapon. Egyrészt azért, mert jó hinni a csodában, másrészt mert annyira megszoktuk, hogy a különféle diktatúrák a legbonyolultabb dolgokat is végtelenül egyszerűnek mutatják.
Nem tudok elszakadni attól a fényképtől, ami 1958-ban készült a Károlyi-kertben, s most az íróasztalomon áll. Egy forró nyári délután anyánk nővéremmel és velem egy árnyas padon ül, szemrevaló kalapban, fülbevalóval, masnis ruhában, körömcipőben, és könnyedén a kamerába mosolyog. Tisztában vagyok vele, hogy egyetlen fénykép nem sokat árul el egy emberről, és rekkenő kánikulában is ülhet valaki elegánsan egy padon - no de nyolc óra munka, bevásárlás, főzés, stb. után egy poros játszótéren? Joggal kérdezhetjük: hogyan csinálta? Na és a többi nő? De mielőtt belemerülnénk e kimerevített pillanat elemzésébe, ide kívánkozik egy fontos kérdés, amit valószínűleg számtalan Ratkó-gyerek tett föl a szüleinek: akartatok engem, vagy inkább az állami népszaporulat felelősei döntöttek úgy, hogy élni fogok?
Kis történelmi kitérő
(1953-ban betiltották az abortuszt. A nők magánélete is szigorú ellenőrzés alá került, nem dönthettek többé szabadon a gyerekszülésről. Az 1949-es alkotmány új jogállást teremtett, a munkához való jogot az intenzív szocialista iparosítás, a művelődéshez való jogot a permanens „kultúrforradalom” volt hivatott biztosítani. A háború után megnyíltak az egyetemek fakultásai a nők előtt is, és várták őket a gyárak, az üzemek, s olyan szakmák, amelyekben korábban nem is voltak jelen. Lényegi változás volt ez a háború előtti jogfosztott állapothoz képest, hiszen a nők immár a férfiakkal azonos szociális és politikai jogokat élvezhettek. Csakhogy a sztahanovista traktoroslányok, a naponta mázsákat cipelő munkásnők fizikai túlterheléséről, maradandó betegségeiről és sorozatos vetéléseiről nem szólt az állami fáma. A szocialista emancipáció kormányzati értelmezése csudamód rugalmas volt. Ki- és be terelgették a nőket a munka és az otthon között, aszerint, éppen milyen mértékben volt szükség munkájukra a futószalagok mellett és a földeken. Amikor kevesebb nőt igényelt a termelés, a kormány mindjárt ráérzett az anyaszerep szépségére és fontosságára, s már irányította is vissza őket az otthonaik felé. Mert szellemiségében rendületlenül élt tovább ezeréves nemzeti hagyományunk: a férfi az ember, a nő meg csak nő. A család pedig, úgy ahogy van, mindenestül az asszony gondja. S még mondja valaki, hogy nincs folytonosság a honi politikában.)
No de vissza a masnis, kalapos fényképhez
Mégsem volt az olyan magától értetődő a lódenkabátos, egyenlőséget szimuláló, álemancipált időkben, hogy egy kétgyermekes értelmiségi nő úgy öltözködjön, mintha egy film jelenetéből lépett volna ki éppen. Mondjuk ki nyíltan: az a masni, kalap, fülbevaló, a hanyagul keresztbe vetett láb, no meg a könnyed mosoly egyáltalán nem felelt meg a rendszer elvárásainak. Kifejezetten lázadást jelentett a proletárdiktatúra szellemiségével szemben.
Anyám ezt vállalta. A nő a pokolban is nő, gondolta, és csak azért sem mondott le a nőiség azon jellemzőiről, kellékeiről és kiegészítőiről, amelyeket lánykorában ismert meg. Idővel persze variálta őket, hiszen sokféle módon sokféle nőiséget élt meg, bizonyítva a tételt, hogy a nőiesség fogalma koronként és kultúránként változó. Szerencsére mindig maradtak rezervjei nőiességből, amelyeket életkedve, pillanatnyi szeszélye, vagy aktivitása szerint használt föl. Hol Lollobrigidától lopott el egy esdeklő pillantást, hol egy Madame Curie komolyságával hajolt a kémcső fölé, hol pedig (elég gyakran) lányai életútját egyengette meglehetősen határozott elképzelések szerint az egyetemek felé.
Arra a kérdésre pedig, hogy kívánt gyerek voltam-e, vagy kényszerből kellett megszületnem, természetesen soha nem mondott mást, mint amit egy szerető anyának mondania kell, ha ezt kérdezi tőle a gyermeke.
