Minden olyan törekvést erkölcsi kötelességünk komolyan venni, amely elszegényedő társadalmunk perifériáján élők megsegítésére vállalkozik. Feltéve, ha képesek vagyunk nemzetben gondolkodni.
Botka Lászlónak, az MSZP miniszterelnök-jelöltjének programja kétségtelenül ebbe a figyelemre méltó kategóriába tartozik. Ezért feltételezhetjük, hogy üzenete visszhangra talál a szegények iránt szolidáris társadalmi rétegekben, noha a szolidaritás nem a legmarkánsabb jellemzője jelenlegi közállapotainknak. De vajon eljut-e azokhoz is, akikhez közvetlenül szól, akiknek a kilátástalan sorsán javítani akar: a szegényekhez? Az üzenet célba juttatása ugyanis legalább akkora horderejű probléma, mint a program közgazdasági vonzatai.
A szegénységben, főként a mélyszegénységben élők politikai-közéleti aktivitása meglehetősen bizonytalan. Csak korlátozott formában tartoznak a teljes jogú állampolgárok sorába, akiknek az aktivitására számítani lehet; ennek visszahatásaként a perifériára sodródottak sokasága már régen nem számít és ez idő szerint nem is számíthat senkire. A politika magas pulpitusáról elhangzó szónoklatok a minden embert megillető jogokról és a demokrácia egyetemes áldásairól a szegénység mindennapi küzdelmeiben - ahol az egyéni túlélési stratégiák döntőek - elveszítik eredeti értelmüket és meggyőző erejük szertefoszlik. Azok a jelenségek, amelyek ebben az élethelyzetben történnek, nem a társadalom felszínén zajlanak, hanem mélyen a felszín alatt. A katakombák világában. Ahol az életben maradás mindennapi diktatúrája uralkodik.
A szegénységben élők egymástól is elszigetelődnek, a középosztályból kisodródott értelmiségiek és a munkanélküliségre jutott szakmunkások különösképpen szégyellik a helyzetüket. A kormányzati propaganda, mely szerint „Magyarország jobban teljesít”, növeli a rossz közérzetüket: egy jól teljesítő, sikeres országnak ők a sikertelen állampolgárai. Tehát valamit rosszul csinálnak. Aki nem teljesít jobban, annak legyen rossz a lelkiismerete!
Ezt a szolidaritással köszönő viszonyban sem lévő szemléletet sugallta a KDNP-nek a háztartási (családi) csődbiztosra vonatkozó javaslata. A sajátos ötlet mögött az a sanda gyanú húzódik, hogy a szegények eladósodottsága, nyomorúsága nem származhat másból, mint a rendelkezésükre álló jövedelem helytelen beosztásából. Ezért az adósság-csapdában vergődő családok a csődbiztos gyámsága alá helyezhetők, aki okos tanácsaival a felelőtlen költekezés elejét tudja venni. Így került be a köztudatba a "tékozló szegénység" fogalma, s az ítélet: aki szegény, magára vessen! A megpróbáltatásokat egyenes derékkal vállaló szegénység kiment a divatból, csak a népi írók porosodó műveiben létezik, meg a népmesékben. De hol vagyunk ma már ettől?
Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Le kell beszélni Botka Lászlót erről a bátor, illetve - a kommunikációs gondokat figyelembe véve - kifejezetten merész programról? Hiszen a miniszterelnök-jelölt „Fizessenek a gazdagok!” üzenete elsősorban azokat érinti, akiknek nincs választásuk. Mert a szegények kedvezőtlen akusztikájú élethelyzetében a politikai üzenetek túlságosan távoliak és idegenek. De ettől eltekintve (ha egyáltalán el lehet ettől tekinteni) is meglehetősen nehéz látni, hogy a gazdagok megadóztatásából befolyt összeg hová fog kerülni. (Megjegyzem, ezt a gazdaságpolitikában viszonylag tájékozottak sem tudhatják.) Mivel az ördög mindig a részletekben van. És a szegénységben élő számára az a kérdés, hogy a beszedett adó miként jut el az ő háztartásába?
Amit a szegények, vagy a mélyszegénységben élők felfognak - s ez minden jóérzésű embert nem megvetésre, hanem megrendülésre kell, hogy késztessen -, az a választási kampányok során osztott tartós élelmiszer vagy az ingyen ebéd, amit néhány pohár bor és egy-két kupica pálinka emel ünnepi alkalommá. Mindenki tudja ezt, s a kevésbé szégyenlős képviselő-jelöltek némelyike a választások alkalmával, legyen az parlamenti vagy önkormányzati, Kakuk Marci-féle korteshagyományainkat felelevenítve, ki is használja. Ezt a célravezető, ámde tisztességtelen gyakorlatot nem lehet ajánlani, mert benne van a lenézés, hogy a szegényeknek ennyi is elég.
A 13. havi nyugdíj újrafolyósítását, amit Botka ígér, szintén megértik a címzettek. De ne felejtsük, ez is csak évente egyszeri alkalom, afféle karácsonyi ajándék, amely ugyan könnyebbséget jelent a hamar elmúló ünnepnapokon, de az élethelyzet gyökeres megváltoztatását nem hozza magával. Márpedig a szociális igazságosságot szorgalmazó programnak csak akkor van komoly értéke, ha a leszakadó társadalmi rétegek integrációjának legalább az első lépéseit képes egyengetni. Ha vannak benne konkrétumok. Ha nemcsak madártávlatból tekint a szegénységre, hanem ennek az élethelyzetnek a lélektanát, sajátos törvényszerűségeit is figyelembe veszi.
A konkrétumok megfogalmazásában segíthetnek azok az ellenzéki elképzelések, amelyek különféle módon azt szorgalmazzák, hogy mindenki állampolgári jogon jusson bizonyos jövedelemhez. Hasonló ötlet az is, hogy az arra rászorulók közüzemi szolgáltatásainak biztosításáért bizonyos összeghatárig az állam vállaljon garanciát. (Az áramszolgáltatás tekintetében a műszakai feltételek is adottak, léteznek limitált szolgáltatást biztosító villanyórák.) Azokban a háztartásokban viszont, ahol a közüzemi szolgáltatásokat korábban korlátozták vagy megszüntették, ott a visszakapcsolás ugyancsak közpénzből történjen. Ez lehetne az első lépés, amely legalább egy - nem épp a leglényegtelenebb - vonatkozásban ismét bevonná a rendszerbe azokat, akik onnan - tekintettel a közszolgáltatások újra üzembe helyezésének tetemes költségeire - a visszakerülés reménye nélkül kisodródtak. Az ilyen irányú elképzelésekre azért is érdemes volna figyelmet fordítani, mert mindezt nem lehet sem az állampolgári jogon járó juttatással, sem pedig a 13. havi nyugdíjjal kiegyenlíteni.
Az ehhez hasonló megoldások - szemben a rezsicsökkentéssel - a legszegényebbeken segítenének. Mindezt természetesen megfelelő hatástanulmányok nélkül nem lehet beemelni egy felelősségteljes kormányprogramba. De meg kell említenünk, hogy az adósság elengedésének voltak példaadó történelmi előzményei. A mózesi törvény előírta, hogy bizonyos időközönként el kell engedni a szegények tartozását. Mert a zsidóság már a legkorábbi időkben is tudatában volt annak, hogy egy magára valamit is adó nép önbecsülésének tartozik azzal, hogy tagjait nem hagyja tartósan megalázott helyzetben.
A nemzeti öntudatnak nem a nagyot mondásban, a nemzetközi szervezetek nagyképű kioktatásában kell megnyilvánulnia, hanem minden egyes állampolgár személyi méltóságáért vállalt felelősségben. És ebben a politikusoknak, kiváltképp a mindenkori kormányzatnak kell az élen járnia.
