Senki nem állt hozzám közelebb a tágabb családból, mint Csaba unokatestvérem, anyám bátyjának a fia. Lévén gyakorlatilag egykorúak, jóformán még ki se bújtunk a babakocsiból, a szüleink már egymáshoz szoktattak bennünket. Közös volt a gyerekkorunk, hétvégeken és nyaranta legalábbis, köszönhetően annak a sok romantikának, amit Csabáék pestlőrinci háza illetve annak hatalmas kertje kínált a kerekes kúttal, a gyümölcsfákkal, nem utolsósorban pedig Csaba édesanyjának, Teri néninek a főzőművészetével. A Pest-budai aszfaltról valósággal repültem Lőrincre, amikor csak tehettem; anyám már 8 éves koromban megengedte, hogy egyedül buszozzak a Margit híd lábától egy teljes órán át (két átszállással) Csabáék házáig. A megállóban az unokatestvérem mindig ott toporgott, várt rám, hogy megérkezzek. Átugrottunk a ferihegyi gyorsforgalmi út kettős betonkorlátján, s máris bent voltunk a házban. Gombfociztunk az óriás ebédlőasztalon, Capitalyt játszottunk, pingpongoztunk, egyedül a ránk kényszerített délutáni alvást utáltuk, mert persze soha nem aludtunk el.
Ahogy múltak az évek és lassan kiskamaszok lettünk, a lőrinci nyarak áttevődtek a Balaton mellé, abba a bizonyos „busziba”, és a focizást nem számítva csak akkor jöttünk ki a vízből, ha anyámék üvöltöttek a partról, hogy ebéd. Itt „vízilabda”-meccseket, fejelőpartikat vívtunk egymással; mindig találtunk magunknak (meg egy-két környékbeli gyereknek) valami eredeti szórakozást. Amikor középiskolások lettünk, gyakran csatlakozott hozzánk két osztálytársam, két későbbi híresség, Papp Zsolt, a filozófus és Petri Gyuri, a költő.
Ám, mint tudjuk szegény Ihász Gabi nótájából, „múlnak a gyermekévek, nincs visszaút”. Érettségi után, egyetemre kerülvén - Csaba vegyésznek, én bölcsésznek tanultam - egyre rövidebbek lettek együttléteink unokatestvéremmel, csak a szeretet, az maradt meg ugyanazon a hőfokon. Én inkább csajoztam, a monogámiára született Csabi gyorsan megtalálta a párját (kedvenc gimnáziumi tanárja leányát), még diploma előtt elvette, rá bő egy évre lányuk is született, én ugyanekkor (1968) csak „előnászutaztam” Marival s csak év múltán házasodtunk össze. Unokatestvérem mindenben megelőzött. Nyári gyakorlatait ugyanott (Kőbányai Gyógyszergyár – ma Richter Gedeon) töltötte, ahol később állást kapott, tudta, mit akar és tehetséges kutató-palánta lévén gyorsan révbe is jutott. Autója hosszú évekkel előbb volt, mint nekem - ennek lesz szerepe a későbbiekben, nem is kicsi. Egy ponton azonban a sorsunk párhuzamosan alakult: egyik fiatal párnak se volt illetve lett saját lakása, Csabáék is, mi is a szülőkkel költöztünk össze, ami egyébként abban az időben magától értetődőnek számított. Se pénze, se jogosultsága (vö. „munkásmozgalmi érdemek”) nem volt egyikőnk családjának se, hogy lakást szerezzenek nekünk.
Nem gondoltam volna, hogy az egyetemi évek és a munkába állás után majd egy évtized fog eltelni, amíg én pár napot együtt tölthetek megint szeretett Csabámmal; „édes-kettesben”, hogy úgy mondjam.
Ennek különös története van. Még Pekingben, tudósítói munkám idején „kiszagoltam”, hogy Moszkvában dollárért azonnal és jobb minőségben lehet Zsigulihoz jutni, mint odahaza. Ráadásul olcsón. Minthogy Kínában szolgálati kocsim volt (na nem Zsiguli, hanem Toyota), úgy gondoltam, illendő, hogy odahaza se kelljen mindig buszra vagy villamosra szállnom; eljött a „saját autó” ideje. 33 éves voltam akkor. Leboltoltam moszkvai kollégámmal az autóvásárlást (az 1300-as Zsiguli nem került többe 1500 dollárnál), a pekingi jugoszláv kollégáknál vettem valutát (jüanért), és átutaltattam a megadott szovjet exportvállalat címére. Minden simán ment, megkaptam az értesítést, hogy az autó átvehető. Férfiasan megvallom, nem mertem arra vállalkozni, hogy egyedül vigyem haza a kocsit. A homlokomra csaptam, és azt mondtam: megvan a megoldás! Csaba! Egy gyakorlott sofőr.
Azt hiszem, nem fog megróni, ha leírom, hogy a kaland őt jobban vonzotta mint engem. Amikor írtam vagy telefonoztam neki, hogy az 1977-es nyári szabadságom idején ki kell „ugranom” Moszkvába egy új autóért, velem tartana-e „mitfahrernek" vissza Pestre, nyomban igent mondott. Azzal sem volt gond, hol lakjunk, mert Ági, Csaba unokahúga annak idején a szovjet fővárosban élt férjével, s készséggel rendelkezésünkre bocsátotta az éppen üres lakásukat. Nem egészen üres fridzsiderrel, nota bene.
Csabát már a repülés is lenyűgözte. Soha nem volt egy kalandozó típus, a lombikok és a családapai tennivalók minden idejét lefoglalták. Talán addig az 1977-es nyárig még repülőn se ült, külföldön se igen járt, nemhogy a Szovjetunióban, (a szlovéniai és szlovákiai rokonságot leszámítva) másutt se. Na puszi, puszi, indulunk! Az Aeroflot „gumicsirkéjével” én már a Moszkva-Peking ingázáson jó barátságba kerültem (hihi), ezt kaptuk Csabával a Moszkváig tartó kétórás úton is. Neki legalább újdonság volt. Ágiék moszkvai lakásába érkezve lepakoltunk, megbeszéltem a kollégával, hogy akkor holnap átvesszük a kocsit, de fogalmam se volt róla, hogy neki közben – a követség közbejöttével – útvonalengedélyt kellett szereznie a Moszkva-Kijev-Lvov-Csap „irányba”, mi több a szovjet IBUSZ, az Inturiszt révén lefoglalni (ugyancsak követségi közbenjárással) egy kijevi és egy lvovi szállodai szobát. Egy szó mint száz, mindent megcsináltak nekünk, de ha nem vagyunk valamilyen „nexusban” a követséggel – az MTI-tudósítók akkor „hivatalos kiküldötteknek” számítottak -, akkor semmire és sehová nem megyünk. (Így is háromszor becitáltak a gondos szovjet hatóságok a rendőrségre…) Az akkori SZU-ban az nem volt úgy, hogy csak szabadon furikázol, és bemész egy szállodába szobát kérni…
Minthogy már nyugodtak voltunk a másnap felől, Csabát aznap este bevittem a legközelebbi élelmiszerboltba, ahol ő lecsapott az általa addig nem ismert fekete rozskenyérre (melyet én ’56-ban láttam először szovjet katonáknál és kakaós kalácsnak hittem), a bolgár juhsajtra s vettünk egy palack grúz vörösbort is, hogy a kaviáros vajas kenyér után (nekem) legyen mit inni. Mit mondjak, Csabikám elszédült a gyönyörűségtől. Addig se ezt, se azt, se amazt nem kóstolta, és ezek az ízek lenyűgözték. Jól kezdődött. (Folytatjuk)
