Te még sokra viszed – jelenti ki anyám és dühösen betaszítja a porszívót a helyére, a spájzba, az alsó polc alá. Ebben a pillanatban gyűlöli a háztartását, keserű szikrák pattognak körülötte az éterben, s pontosan tudom, mire gondol: ezért járt egyetemre, szerzett doktorátust, kutat enzimeket évtizedek óta a klinikán, hogy takarítással pocsékolja el a drága időt? Elkeseredésének aktuális okát is ismerem: ő Géza, a szakmai rivális. Az alattomos, törtető és előítéletes kolléga (ezek mind anyám jelzői, s mint utóbb kiderült, jogosan használta őket), aki újabb és újabb háborút indít anyám jól felszerelt laboratóriumának megszerzéséért, s ezúttal nyerésre áll. Géza képtelen elviselni a sikeres és tehetséges nőket, akiknek élethivatásuk van, amúgy viszont túlságosan is odavan a nőkért, persze csak a feneküket riszáló libákért, mondja anyám.
Az első kategóriába tartozókat Napóleonként akarja uralni a szakmai élet harcmezején, utóbbiakat papucsban szolgálni egy meleg otthon falai között. Ezt az epés gondolatmenetet gyerekként sem volt könnyű megemésztenem, de valójában csak most, évtizedek múltán értettem meg igazán, mit jelenthetett anyámnak karriert csinálnia a minden ízében macsó tudomány világában az ötvenes, hatvanas években. Hozzá képest Simone de Beauvoirnak könnyű dolga volt, mert nem voltak gyerekei, így semmi nem állt női szabadsága útjába, és senki nem kérdezte meg tőle, hogyan sikerül összeegyeztetnie a háztartást a karrierjével. Anyám persze nem volt egy Simone de Beauvoir, de azért voltak jó pillanatai a női egyenjogúságért folytatott harcban.
Pár évvel ezelőtt apám iratai és karikatúrái között véletlenül rátaláltam egy gépelt levél másolatára 1968-ból. A Tisztelt Igazgatósághoz címzett levelében apám azt írja: „Jogos követelésünknek teszünk eleget azzal, hogy ebben a beadványban a laboratórium és az ott dolgozó kolléganők megvédését kérjük Önöktől olyan igen káros és igazságtalan tendenciáktól, melyek az utóbbi időben tapasztalhatók.” Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek a magasztos indulat és a lelki elegancia ezen keverékén, amivel apám a dolgozó nők jogai mellett lép fel rendkívül lovagiasan - a nők helyett és az ő nevükben. A döntés egy ugyancsak tisztességben megőszült úrtól, vagy inkább egy urakból álló testülettől volt várható, hogyan is lehetett volna másként, amikor minden nagy hírű és nagy presztízsű intézmény élén férfiak álltak, s legfeljebb az ő hatalmas árnyékukban húzódhattak meg nők kellő szerénységgel és tisztelettel.
Anyám, aki az élet hajnalán, vagyis 1945-ben frissen megszerzett doktorátusával nemzetközi karrierről álmodott, amit állhatatos kitartással lényegében meg is valósított (már amennyire az akkori viszonyok között ez lehetséges volt), egy ideje már tulajdon ambícióinál fontosabbnak tartja lányai jövőjének tervezését és irányítását. Tudja, hogy a laborját hamarosan elveszíti, nem fejezheti be a kutatását, amin sok éve dolgozik, és pár éven belül nyugdíjba küldik, mert kell a hely a fiatalabb, törekvő kollégának. De nem olyan fából faragták, hogy csak úgy, harc nélkül feladja, s engedje, hogy több évtizedes munkája ebek harmincadjára jusson. Érzem, milyen reménytelen és kimerítő ez az utóvédharc, hogy mázsás súlyok alatt görnyedezik, és rettenetesen bánt, hogy nem tudok neki segíteni. A nővérem már kirepült a házból, Pécsett jár egyetemre, én viszont itthon vagyok, s az anyám és a köztem öröktől fogva létező véd és dacszövetség szellemében kész vagyok megtenni minden tőlem telhetőt. Próbálok felfedezni magamban valamiféle rejtett tehetséget, lesem a fejemből kipattanó isteni szikrát, amivel elbűvölhetem - de hiába.
Színésznő legyek, drámaíró, netán világhírű kosárlabdázó? Még nem döntöttem el, s ezt őszintén feltárom előtte és a tanácsát kérem. De ő csak csüggedten ül és a fejét ingatja, mielőtt megszólal. Tudod, a színésznők kis kurvencek, kénytelenek azok lenni, hogy szerephez jussanak. Írni ráér az ember öregkorában, kár azt elsietni. A versenysportolók pedig harminc éves korukra mind megrokkannak – ejti valamennyi opciót szempillantás alatt. Végtelenül csalódott vagyok, kifogytam az ötletekből. Ő szerencsére nem. Hirtelen felragyog a szeme, mint aki meglelte a számomra legkedvezőbb megoldást, magához von, és a jól ismert huncut, mégis megnyerő mosolyával azt mondja: Te olyan jól tudsz beszélni, mindenkit egy pillanat alatt leveszel a lábáról. Miért ne lehetnél nagykövet? Hidd el, tudom, mit beszélek.
Ám legyen, állok elébe, ha ez az, amivel boldoggá tehetem. Fogalmam sincs, mi fán terem a nagykövet, de nem vitatkozom, ha egyszer a többi választás már úgyis kiesett. De azért nem ilyen egyszerű ez. Nézem, ahogyan világfájdalommal a spájz alsó polca alá taszigálja a porszívót, és a szemem előtt foszlik szét egy nagy álom: felülkerekedni dölyfös előítéleteken, szívós tévedéseken, kitörni a macsó posványból. S mindketten olyan vádlón meredünk a bűnös porszívóra, mintha minimum egy Nobel-díjat nyelt volna el, amely most ott gunnyaszt a porzsákban, a polcokon sorakozó befőttek, lekvárosüvegek és mindenféle kisebb-nagyobb bödönök alatt, s nem is kerül elő többé onnan.