Félre az észérvekkel, ideje végre beismernem: a prelűd győzött. Az első akkordot, azt a lassan, sejtelmesen kinyílót jobban várom, mint a karácsonyt. Nehéz ezt elmagyarázni, ráadásul nemigen rángathatom el az értetlenkedőket magammal, hogy gyere, két és fél óra lesz szünet nélkül, félszcenírozott előadás német nyelven, szóval még a jelmezeket se nézegetheted közben, jó lesz. Így aztán A Nibelung gyűrűje az én titkom marad. A fejlövésem, egész pontosan. Meg persze, azé a néhány száz megszállotté, akit évről évre úgy vonz a Budapesti Wagner-napok, mint egy jókora elektromágnes.
Mindenki mást vár a legjobban – én az első öt percet. A Rajnát. Meg akartam hagyni a végrendeletemben, hogy ezt játsszák a temetésemen, aztán rájöttem, hogy ez sajnos képtelenség, mert a negyedik perc után mindenki azt várná, hogy felkeljek és kimásszak a koporsóból, mint Brünnhilde a lángtengerből.
Amikor még mindenki izgatottan zsizseg, fészkelődik, helyezkedik, én már úgy ülök a székemen, mint a startpisztoly eldördülésére váró versenyló: ha ez egy maratoni versenyszám is, és sprintben indulok. Ha csak ez az öt perc volna az egész tetralógia, én akkor is minden évben jegyet vennék. Csakhogy épp ezért legszívesebben mindenki fejét megcsapkodnám a műsorfüzettel, akinek az első hang megszólalása után kell pszichés alapon köhögnie. Mintha a köhögést le lehetne tudni előre.
Most ráadásul nem tudom nem észrevenni a mögöttem ülő fészkelődését. Suttog. Zörög. Bevetem a megsemmisítő nézésemet, amelynek hatására ijedtében még a legádázabb karkötő-csörgető és műsorfüzettel hadonászó is haptákba vágja magát. Ám ez a nő láthatóan nem érti, mi a gondom. Szigorítok a tekintetemen, úgy fordulok megint hátra – lassan beválogathatnának a walkürök közé, olyan kemény vagyok. Semmi.
Az egyetlen szerencséje, hogy már túlvagyunk az első öt percen, máskülönben istenuccse, meglegyinteném a bérletemmel. Figyelem az arcokat: ugyanaz az üdvözült tekintet, mint ami az enyémen tükröződhet, csukott szemek, félmosolyok. Ez meg itt mozgolódik mögöttem, öt-tízperces intervallumokban mindig van valami baja.
„Egyben adják az egészet?!” – kérdezi méltatlankodva, mintha legalábbis Wagner direkt szemétségből írta volna egybe az előjátékot. – Hát én ezt nem bírom ki!” – susogja olyan hangon, hogy hirtelen arra gondolok: attól fél, neki előbb alkonyodik be, mint odafent az isteneknek. Láthatóan nem hisz a kimerevített operai pillanatokban, a félórás haldoklásokban: „engedj ki!”, nyögi, és elindul a sor közepétől a kijárat felé. Mivel rajta kívül mindenki átszellemülten figyeli az előadást, s az értelmezési tartományában nem szerepel az „otthagyni egy Wagner-előadást” fogalom, meredten bámulják a nőt, aki farkasszemet néz velük, és valami bizarr perisztaltikával préseli magát kifelé, rá-rátámaszkodva egy-egy testrészükre. Már majdnem a sor végére ér, amikor teljes súlyával rátapos egy férfi lábára. Az kínjában jókorát nyög – mindenki őket nézi már –, a nő viszont nem lassít, nem kér bocsánatot, sőt: elkaszálja a fájdalmában a lábához kapó férfi fejét is. Végül csak kibuggyan a sor végén, kapkodós mozdulatokkal veti magát az ajtó felé. Az ültető int: ha egyszer kiment, nem jöhet vissza. A nő önérzetesen veti hátra a fejét, mintha csak azt kérdezné: vissza, ide? De hát ezek mind bolondok!
