A Fidesz oktatáspolitikai merényleteit hosszan lehetne sorolni. Elvették a helyiektől, ami a helyieké: államosították az iskolákat. Elvették az oktatási műhelyektől az autonómiát. Beszűkítették a csatornákat a felsőoktatás irányába, elvágva sokaktól, hogy a XXI. században esélyük legyen érvényesülni. Leszállítottak a tankötelezettségi korhatárt, ezzel továbbnyitották az esélyegyenlőtlenségi ollót. Tönkretették a szakképzési rendszert. Államosították, monopolizálták és lezüllesztették a tankönyvkiadást. Egyházaknak játszották át iskolák százait, számtalan olyan településen is, ahol csupán egy iskola van, odakényszerítve mindazokat, akik egyébként ateisták vagy más vallásúak.
A példák hosszan sorolhatóak.
A fenti jelenségek, amelyek megítélésem szerint kivétel nélkül rendkívül károsak, egy konzervatív, avítt oktatáspolitikai trendbe illeszkedtek. Most olyan húzásra vetemedtek, amely nem feleltethető meg semminemű oktatáspolitikai iránynak, szemléletnek. A köznevelési törvény módosításával a kormánypártiak megszüntették annak a lehetőségét, hogy a tanulási nehézséggel (például diszkalkulia, diszlexia enyhébb formáival) küzdő gyerekek bizonyos tantárgyak esetén felmentést kapjanak az osztályzás alól.
Minden pedagógus tudja, hogy ezek a gyerekek segítségre, türelemre szorulnak, viszont megfelelő logopédiai, pszichológusi, speciális oktatási mentortámogatás mellett beérik társaikat. Megtanulhatnak például írni, ha másképp nem, számítógépen, ami tökéletesen elegendő a mai világban. Azonban ha kibuktatják őket, akkor egy kudarcélménnyel traumát okoznak számukra, a leszakadásukat pedig nem megakadályozzák, hanem inspirálják.
Ami azért is tragikus, mert ezeknek a gyerekeknek az önértékelése amúgy is ingatag, sok problémájuk akadhat az osztályközösségbe való beilleszkedéssel is - ezért is komplex támogatásra szorulnak, nem pedig regulára, megalázásra.
A közoktatásban persze eddig is hallatlanul hiányos volt a fejlesztő-pedagógia vonal, kevés szakember állt rendelkezésre a diszlexiások, diszgráfiások és diszkalkuliások, illetve egyéb tanulási nehézségekkel küzdők támogatására. De legalább egy helyes protokoll szerint felmenthetőek voltak az osztályzás alól, s így, ha lassan is (vagy kicsit gyorsabban, ha a szülő olyan szakemberek segítségét vette igénybe, amilyeneket az iskola nem biztosított) beérhették a többieket, és addig sem érte hátrány őket.
Gyarmathy Éva pszichológus sok éve rögzítette a vonatkozó aranyszabályt: "Csak akkor szabad az olvasás tanításába fogni, amikor már az összes olyan részképesség kialakult, amely az információk precíz feldolgozásért felel." Világos, hogy a fejlesztőpedagógusok kellő számú biztosítása, a képzők képzése (a tanárok számára jó gyakorlatok ismertetése a "diszesekkel" kapcsolatban pszichológusoktól, logopédusoktól) lett volna a helyes út, s ennek akár jogszabályi hátterét is megalkothatták volna. Azonban ehelyett azt az utat választották, hogy osztályozási kényszerbe sodorják a tanárt, ami a gyermeknek halmozottan árt majd.
Így tehát ez a törvényi rendelkezés egyszerűen fogalmazva: aljasságnak tekinthető. Hogy az aljasságot az okozta, hogy senki nincs már a közelben, aki értene a szakmához, vagy a vegytiszta gonoszság? Az szinte mindegy.
A galádság nem ért véget a törvénymódosításnál. Azt is megszavazták, hogy a fogyatékos gyerekekkel ezentúl gyógypedagógiai, illetve konduktori képzettség nélküli "tanárok" is foglalkozhassanak, továbbá, hogy pedagógus végzettséggel nem rendelkezők is taníthassanak egyes tantárgyakat. Ahelyett, hogy radikálisan megújítanák a pedagógusképzést, fejlesztenék a tanárok felkészültségét, biztosítanák számukra az autonómiát, tehát vonzó és megbecsült pályává tennék a tanári szakmát, ahol egy értelmiségi kiteljesedhet, a pedagógushiányt úgy orvosolják, hogy felmentést adnak a tanári diploma alól.
Ezekre a döntésekre nincs mentség, nincs oktatáspolitikai magyarázat. A Fideszben, szatelit pártjában és a kormányban is dolgoztak, dolgoznak pedagógusok. Hoffmann Rózsa, Pokorni Zoltán, Sió László, Csépe Valéria és még jó néhányan. Igen különböző emberek, igen különböző szaktudással, de egyben egyeznek: hozzám hasonlóan tudják, hogy mindez súlyosan árt a gyermekeknek.
Hölgyeim, Uraim, miért hallgatnak e kérdésben?
