Nem is kicsi. Mi történik abban az országban, ahol ilyen jól képzett politikusok vannak (a tory párt 1678-ban alakult), ahol létezik a politikai elit (nem úgy, mint nálunk), ahol virágzik a parlamenti demokrácia, ahol nincsenek utca átnevezések, nincsenek újratemetések? A történet hosszú, igyekszem rövidre fogni.
Amikor világossá vált, hogy összeomlik a brit birodalom, Londonban elkezdtek új helyet keresni az országnak. Közben, 1951-ben megalakult a Közös Piac első formája, úgy festett, ez lesz a megoldás. Csakhogy a britek nem szeretnek „tartozni” valahová, ők megszokták, hogy irányítják a dolgokat, formázzák más országok sorsát, végtére is ők szervezték meg Indiában a vasúti hálózatot és a postát, ügyesen egymásnak eresztették Indiát és Pakisztánt egy rosszul sikerült határmeghúzással. De alkalmazkodni - az más történet. Annak nincsenek hagyományai.
Végül is felemás lelkiállapotban, 1961 augusztusában, kérték felvételüket az akkori Európai Közösségbe. De Gaulle francia elnök megvétózta a brit felvételi kérelmet, mondván, hogy az angolok nem igazán tudják, hogy hová is tartoznak, és ez pontosan így is volt. 1974-ben már tartottak Nagy-Britanniában népszavazás az európai csatlakozásról, akkor a társadalom 67 százaléka igennel szavazott, azonban nem biztos, hogy tudták, miként is működik egy Európai Közösség. A megosztottság mindig jellemző volt a britekre, és ők szerettek is megosztottak lenni. Ezért volt súlyos hiba a tavalyi népszavazási kezdeményezés, mert ezt a kényelmes lelkiállapotot borította fel.
A másik brit sajátosság, hogy szeretnek hinni a kampányígéretekben. Mai értékelések szerint sokan azért szavaztak a kilépésre, mert elhitték, hogy a tagságba fektetett pénzt majd az egészségügy fejlesztésére használják (ez a GDP fél százaléka) és nem a korrupt közép-európai államoknak adják. A hangulat azonban Cameron távozása után sem nyugodott meg, a megosztottság erősödött. Aztán jött May, határozott és erőteljes kormányzást ígért, majd egyszer csak jött megint egy meggondolatlan döntés, az előrehozott választások, aminek szintén nincs nagy hagyománya az országban. Az ellenzéki Munkáspárt vezetője, a korábban népszerűtlen Corbyn is arra épített, hogy a britek hisznek a kampányígéretekben, többek között ingyenes egyetemi oktatást helyezett kilátásba, ami sok fiatal szavazót hozott neki, nyert is harminc parlamenti helyet, miközben May „a Brexit-ügyön dolgozott”. De akkor mi szüksége volt az előrehozott választásokra, ha nem ért rá kampányolni? Most aztán megint egy szokatlan brit forma, a kisebbségi kormányzás, labilitás, bizonytalanság következik, s ki tudja, mi lesz holnap.
Szinte hihetetlen, hogy az elmúlt egy évben a valamikor igazi "nehézsúlyú" politikai játékosnak tartott konzervatívok hibát hibára halmozzanak. És még nincs vége. Újabb hibák jöhetnek.
Zavar uralkodik Londonban. Megjegyzem, Washingtonban is. Az egész világon...
