Mintegy tíz éve, egy szép júniusi napon motoros osztag jelent meg a Nagy-Trianon palota előtt, zászlókkal és transzparensekkel felszerelve. - Kik ezek? - kérdezték a versailles-i kastély őrei az osztagot kísérő tudósítóktól. - Nemzeti érzelmű magyar motorosok - hangzott a válasz. - És maguknál a többi motoros milyen érzelmű? - kérdezték, kissé tanácstalanul az őrök.
Június negyedike, amelyet a kormány a nemzeti összetartás napjának nevez, a NER alvállalkozásaként, sebeink emlegetésével és vakarásával lenne hivatott érzelmekkel feltölteni a foszladozó nemzeti együttműködést. Félreértéseket elkerülendő; nem a Trianon palotában aláírt szerződésen viccelődöm - annak fele sem volt tréfa. Inkább a történelem fel-és kihasználásáról elmélkednék, megvallom riadtan. Ha 2017-ben, a nem-kerek évfordulón, ilyen szónoklatok meghallgatására kényszerülünk, mire számítsunk 2020-ban?
Lázár János szavaiból, mint a palotaőrök, megkapjuk a választ: „A világtörténelem legnagyobb igazságtalansága, aminek ez a nép a legnagyobb kárvallottja volt”. Leg és leg. Ha a pallérozottabb Lázártól ennyi telt, könnyen kiszámíthatjuk milyen hangok jönnek ki Kósa, Németh és társaik torkából.
Ha ilyen szöveget kívánok megérteni - nem mindig kívánom -, három kérdést teszek fel magamnak. Mit mond, kinek és miért?
"Trianon a világtörténelem legnagyobb igazságtalansága". Aki ilyet állít, bizonyára abban hisz, hogy a történelem nem erőviszonyok alakulásából, birodalmak születéséből és elsüllyedéséből, egyéniségek feltűnéséből és eltűnéséből áll, hanem igazság- és gonoszságtevésből, hogy van valaki - főnöke, Orbán Viktor szavai szerint a történelem ura - aki időnként eldönti: hol van és kié az igazság. Hitvallásokkal nem illik vitatkozni, de az efféle gondolkodásmódnak nincs sok köze ahhoz, amit történelemnek neveznek.
Hozzátenném, hogy a miniszterelnöknek - Európában, tudomásom szerint, ez ritka dolog - van hivatalos történelmi tanácsadója, aki megmondja, vagy akinek megmondják, milyen történelmi eseményről, mit kell gondolni. Ha eddig nem tudtuk volna, most íme, napnál világosabb, mit kell általában és különösképp Trianonról gondolni.
Mondja továbbá Lázár János, hogy ennek a "legnagyobb igazságtalanságnak" a "legnagyobb kárvallottja" a magyarság volt. A legnagyobb legnagyobbjáról végképp nem illik vitatkozni, ezért csak nagyon halkan mondom, hogy a XX. század első húsz évében négy birodalom omlott össze, helyükön egy sor nemzetállam keletkezett, majd két új birodalom született. A legek - ha Lázár szerint nem is a leglegebbek közé tartoznak -: a gyarmatosítás névtelen és számolatlan, de több millió áldozata, a másfél millió lemészárolt örmény, a tízmillió éhen veszett ukrán és a második világháború előtt meg is állunk. Az igazságtalanságok mértékegysége egyébként is elég bizonytalan: egy anyja szeme láttára falhoz csapott csecsemő például hány micsodával egyenlő?
A Miniszterelnökséget vezető miniszter beszédében felpanaszolja, hogy a magyarok nemzeti érzékenységét újabb és újabb sértések, megalázások érik. Sajnos, nem említi, miben áll a sértés és megalázás, kik követik el, sőt arról sem tájékoztatja a közvéleményt, mi egész pontosan a nemzeti érzékenység, amit a gonoszok felbirizgálnak. Minekutána igazságot követel Magyarországnak.
Tátott szájjal, majdnem tehetetlenül hallgatom a panaszt. Alig merem megkockáztatni, hogy a miniszter Trianonra és következményeire gondol. Ami 1920-ban történt, és ami utána következett, beleértve a második világháborút, könyvtárakat tölt meg, viták, konferenciák tömegének témája; miniszterelnököktől és kocsmatöltelékektől hol halkan, hol üvöltve minden érvet és ellenérvet hallani lehetett.
Lord Keynes mondta, hogy a múltat sokkal könnyebb előrelátni, mint a jövőt – de kevesebb haszonnal jár, tehetnénk hozzá. Ami a történelemtudományt illeti, nyilván előkerülnek még új adatok, értelmezések, a téma hosszú századokig nem zárul le. A politikában más a helyzet. Európa, sőt a nagyvilág legtöbb kormánya nem a múlt felhasználásáról, hanem a jövő megtervezésére alkalmaz tanácsadókat, a nemzeti érzékenységet a nemzet előtt álló kihívásokra irányítja.
Nem hiszem, hogy a kormány második - harmadik? - embere a trianoni szerződést emlegetve valamiféle bűnbánatra, vagy erkölcsi jóvátételre számít, ennél - vélem -, jobban ismeri a realitásokat. Jelcin bocsánatot kért '56-ért, a szerb miniszterelnök magyar kollégájával együtt emlékezett az újvidéki mészárlások áldozataira. Kitől, mit vár még? Kelet-közép-európai szomszédainkon kívül a magyarok nemzeti érzékenysége mérhetetlen mennyiség. Térségünkben pedig pontosan annyit nyom, mint a szlovák, szerb, ukrán, román nemzetek érzékenysége. Beleértve az igazságtalanságokat, melyeket egymás ellen követtek el, például magyar őseink Trianon előtt és után. Lehet persze kölcsönösen sebhelyeket mutogatni, bűnlajstromokat szerkeszteni - csak éppen értelme nincs.
A Miniszterelnökség vezetője se Nyugat-, se Kelet-Európához nem szólt. Célközönsége a lassan, de biztosan fogyó Fidesz-szavazótábor volt. Ennek elég a Trianon szó puszta kimondása, hogy a feltételes reflexet kiváltsa, és a hívek a múlt sötét árnyaitól megriadva a miniszterelnöknél keressenek menedéket. Ha nincsenek migránsok, ha ráuntak Sorosra, még mindig marad az Igazságot Magyarországnak.
Az elmúlt hetekben többször megjelent a televízióban egy kép. Valahol, valószínűleg a NATO-csúcson Emmanuel Macron és Orbán Viktor egymás mellett ülnek. Macron úgy tesz, mintha észre se venné szomszédját, az ellenkező oldalon ülőt hallgatja figyelmesen. Orbán félprofilban szintén hátat fordít. A fiatal, egy évvel ezelőtt úgyszólván ismeretlen, esélytelennek tekintett férfi, aki néhány hét alatt teljesen felforgatta a francia politika állóvizét és akitől Európa-szerte azt remélik, hogy felgyorsítja az Unió elmaradt reformjait. És a már nem annyira fiatal férfi, aki huszonöt évvel ezelőtt a „megalvadt kádári struktúrák” eltüntetését ígérte, de akit ma Európa-szerte a nemzeti jövedelmet eltüntető maffiavezérként ismernek.
Trianon?
