Egy demokratikus ország életében kiemelt jelentősége van annak, ha mindkét kormánypárti parlamenti frakció vezetője, harcosan odaáll egy feltehetően az ország eminens érdekeit szolgáló ügy mellé, és az érintettek képviselőivel folytatott alapos, előzetes konzultációt követően törvényjavaslatot nyújt be a közjó érdekében.
Nálunk másképp mennek a dolgok. A Kósa Lajos és Harrach Péter által benyújtott, kiemelt jelentőségűnek mondott, a közérdekű nyugdíjas szövetkezetekről szóló törvényt a kormánypárti többség már jóvá is hagyta, ám a jogszabály alapos tanulmányozását követően némi aggályaink vannak. Az elmúlt hét esztendőben ha a kormány el akarta kerülni, hogy egy törvényjavaslat tárcaközi egyeztetésen essen át, és ne kelljen mondjuk hatástanulmányt készíttetnie, akkor azt a kormánypárti képviselők egyénileg terjesztették be. Most is nyilvánvalóan maszlag, amivel Kósáék indokolták buzgalmukat: a törvény kizárólag az aktív, dolgozni kívánó idősek érdekében született, számukra biztosítana foglalkoztatási lehetőséget, enyhítené az idősek elszigetelődését, és orvosolná a munkaerő-hiányt.
Az egykor közgazdasági tanulmányokat folytató Kósa Lajos a törvényjavaslat benyújtásakor még megelégedett azzal az indoklással, hogy ha 100 ezer nyugdíjast sikerülne bevonni a munkába, ők mintegy 20 ezer aktív korú ember munkáját tudnák elvégezni. Vagyis röpke fejszámolás után kiderülhetett, hogy egy szorgoskodó nyugdíjas egyötöd aktívat ér. Később már egymillió munkára éhes nyugdíjasról vizionált, ami semmivel sem volt reálisabb, mint a 2010-ben bedobott egymillió új munkahely ábrándja.
Megszokhattuk, hogy a kormányzati körökből származó egyéni indítványoknak mindig akad valamilyen hátsó szándéka. Elég csak a nemzetbiztonsági okokra hivatkozva felszámolt, és három oligarchának átjátszott játékkaszinókra, vagy az ugyancsak Harrach frakcióvezető nevéhez fűződő, később megszüntetett vasárnapi boltbezárásra, vagy a Rogán-féle letelepedési kötvényre gondolnunk.
Seneca Medea című drámájával szólva: „Akinek jól jött ez a vétek, no éppen az követte el.” Vagyis ki profitálhat a Kósa-Harrach-törvényből? A kényszernyugdíjazott, majd külön kérvényük nyomán mégis állásukban megtartott családi orvosok? A köztisztviselők, akiknek dönteniük kell, hogy a bérüket vagy a nyugdíjukat választják? Az erejük teljében lévő, sok évtizedes tapasztalattal rendelkező bírák, középiskolai tanárok, egyetemi oktatók, akiket nyugállományba zavartak?
Úgy véljük egyikük sem. A "célközönséget" inkább a kereskedelemben, a vendéglátóiparban, a szakipari munkások között kell keresnünk, ahol a súlyos munkaerőhiány már-már működési zavarokat okoz. Félő azonban, hogy a korábban elhamarkodottan meghozott intézkedés visszacsinálása nem a nyugdíjasok érdekében történt. Akinek a munkájára szükség volt, azt eddig is alkalmazták, a szövetkezetbe kiszervezetteket pedig alighanem alacsonyabb bérért, olcsóbban akarják majd visszafoglalkoztatni régi munkaadóik.