Nem szeretek senkinek a zsebében kotorászni. Soha nem hozott lázba az olyan hír, amely arról szól, hogy ki, mennyit keres, milyen maszek jövedelmei vannak, legfeljebb elintéztem egy vállrándítással, ha úgy gondoltam, hogy az illető tisztességes úton-módon jutott hozzá.
A Forbes Magazin évről-évre összeállítja a legjobban kereső celebek listáját. A top 100-as első helyén P.Diddy alias Sean Combs végzett, aki előadóként, producerként, reklám-szakemberként, kiadóként, színészként 130 millió dollárt, azaz több mint 35 milliárd forintot keresett egyetlen év alatt. A második helyen az ikreket váró Beyoncé áll 105 millió dollárral, a dobogó harmadik fokára pedig az írónő J.K. Rowling került 95 millióval. A focista Cristiano Ronaldo a maga 93 millió dolláros bruttó bevételével az ötödik, az egyik legismertebb kosárlabda játékos, LeBron James 86 millióval a tizedik.
Innen nézve mindez teljesen rendben van. Senkinek nem lehetnek kétségei afelől, hogy azon a listán mindenki megdolgozott a pénzéért.
Akkor szoktam berzenkedni, amikor a dolgok nem ennyire egyértelműek. Kinek jutna eszébe mondjuk azt vitatni, miért keres százmilliókat Hosszú Katinka? Aki tudja, mennyi munka van egy-egy aranyérmében, egyetlen fillért sem sajnál tőle. Vagy ott van Kozák Danuta is a maga öt olimpiai aranyával. De amikor a magyar labdarúgó válogatott egy amatőr csapattal szemben betlizik, akkor a fél ország zsebében kinyílik a bicska, mert kiderül, hogy több milliós havi fizetésekkel a zsebükben esetlenkednek a pályán. Legszívesebben azt követelné a „nép”, hogy az utolsó fillérig fizessék vissza a repülőjegyüket, a szállodaköltséget, a mindannyiunk adójából odacsörgetett tao-pénzeket is, és ők maguk követeljék, hogy a fizetésüket a minimálbér szintjére vegyék vissza.
De ez már olyan erkölcsi magasságokról tanúskodna, amitől Magyarországon mindenki távol áll. Nem akarok mindig a felcsúti polgármesterrel példálózni, akadnak bőven mások is, akik a vagyonukat amolyan magyaros módszerrel „focizták” össze. Egyiküket sem látta még senki valamelyik (megbélyegzett) civil szervezet irodája előtt ácsorogni, hogy kiváltandó a külföldi támogatásokat, felajánlják a saját millióikat a rászorulók segítésére. Olyanokra gondolok, mint mondjuk az Amerikából „repatriált” kaszinókirály, vagy a neje, akik százmilliókat tilitoliznak egymás vállalkozásai között; akik a közösségi hálón csodaautóikról, ruháikról posztolnak; akik ibizai luxusbárokban „szipognak”, vagy a parlamenti patkó első sorában méregdrága táskájukban kotorásznak.
Nem illik senkit megkövezni, amíg azok is mutogathatnak másokra: a miniszterekre, az államtitkárokra, a kormánypárti frakció ilyen-olyan haljakendjeire, akiknek magánvállalkozásai, ügyvédi irodái, „eladott” cégei több tucat milliócskát fialnak az állami tiszteletdíjuk mellett.
Attól tartok, megint fejmosást kapok majd a gyerekeimtől. Szerintük nem innen kell nézni, elfelejtem hol élek. Itt a kurtának kaparni illik, hogy legyen neki is.
