Most a panel az új ellenség. Orbán Viktorék szerint panelben lakni, élni szörnyű, embertelen. Nyilván így gondolják, hisz ők éppenséggel nem ott élnek. No nem csak azért, mert állítólag a „vidékies” életforma hívei. (A kormányfő éppenséggel Budapesten lakik. Nem panelben.) De országunk eleit nem olyan fából faragták, mint akik pont az élet eme szegletébe ne akarnának belesni, átrendezni ott ezt-azt, saját felfogásukat ránk erőltetni. A „panelprolik” jó része sajnálatosan ragaszkodik lakásához, életformájához. Van, aki a szocializmus óta él ott, már megszokta. Ha pedig vásárolta vagy bérli, akkor – anyagi lehetőségeihez mérten - ezt választotta lakhelyül. A panellakásoknak van áruk. Ami most éppenséggel nő. Többen jönnének, mint ahányan mennének.
Ha a kormány minden eddiginél bőkezűbb panelfelújítási programmal állna elő, mindenki éljenezne. De két éve a paneleket is magába foglaló, százmilliárdos, vissza nem térítendő felújítási EU-támogatást éppenséggel Orbán Viktor vonta meg a lakosságtól. Lázár János akkor is egy dadaista performansszal igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Még a szokásosnál is következetlenebb gondolatfutama szerint a magyar lakosság azért nem kaphatja meg az uniós adófizetők százmilliárdját, hogy azt ne mindig a „panelok” kapják. Ellenkező parancs híján süket maradt a szakértők és az EU felháborodott cáfolatára, miszerint a pénz nyilván nemcsak paneleseknek jár, hanem minden magántulajdonosnak. A miniszter párszor még elismételte a társadalmi csoportokat összeugrasztó lózungját, majd a százmilliárdot csendben elköltötték magukra.
Most megint előhúzták a panelkártyát: nem létező társadalmi igényekre, német és hazai példákra hivatkozva, az elbontás lehetőségét „is” megpendítve. Hogy mit, honnan, miért, miből – nem tudni. Csak az a fontos, hogy a kormány nem szeretne semmit se felülről diktálni. Diktálja Lázár János felülről.
