- „Én egymagamban állok középen./ Ti keresztények vagytok vagy zsidók,/ Konzervatívok vagy radikálisok,/ Nemzetiek vagy szocialisták,/ Vadmagyarok vagy berlinimádók,/ Dologtalanok vagy hadseregszállítók.” Vagy száz éve írta a jogakadémiai tanár, Buday Dezső. Ön idézte a két világháború közötti Magyarországról szóló tanulmánya elején. Hogyan lehetséges, hogy sokunk mai életérzését ugyanúgy tükrözi?
- Az idézett sorok a 20. század elején íródtak, amikor tradicionalizmus és modernizmus, konzervativizmus és radikalizmus, jobb- és baloldal ellentétei markánsan kiéleződtek. Ezek az ellentétek a Horthy-korszakban is megvoltak, és ma is megvannak. Feszült helyzetekben ez egy olyan bipoláris megosztottságot eredményezhet, amely nem igen hagy helyet a két tábor közöttiségnek. Lényegében ma is ez a tényállás. Ezért érezhetjük úgy, hogy a 20. század eleje óta semmi sem változott. Miközben szinte minden megváltozott.
- Mit jelentett Horthy Miklós személye a korabeli magyar emberek számára? El kellett jönnie fehér lovon? A tömegeknek mindig szükségük van vezérre, Horthyra, Kádárra, Orbánra, aki megvédi őket, akit a politikai teljesítményüktől szinte függetlenül isteníteni lehet?
- Horthy, Kádár és Orbán nehezen hozhatók közös nevezőre. Horthy és Orbán demokratikus körülmények között került az élre, Kádár nem. Horthy és Kádár körül valóban kialakult egyfajta kultusz, Orbán körül, aki ma népszerűtlenebb, mint a szegedi polgármester, nem. Horthy és Kádár nem volt leváltható, Orbán igen. Horthy és Kádár valóban a rendteremtés fogadalmával léptek fel, Orbán szociális ígéretekkel. Egyiküket sem istenítette és isteníti mindenki; társadalmi elfogadottságuk teljesítményeik függvényében nőtt vagy csökkent.
- A kormányzó és emberei megérdemelték a csodálatot? Milyen életet teremtettek az egyes rétegek számára? Hiszen az értelmiséget például, a népiek és urbánusok, az egész társadalmat pedig a gazdagok és szegények húsba vágó szembenállása uralta, nem beszélve az egyéb konfliktusokról.
- Konfliktusok minden korban és minden társadalomban vannak. A kérdés az, hogy mennyire sikerül ezeket feloldani, illetve tompítani. Az 1920-as években, majd a gazdasági válság és a háború közötti időszakban a kormányzat e téren jelentős eredményeket ért el. Ekkor hozták létre a Nemzeti Bankot és az új valutát, a pengőt. Ekkor vetették meg a modern szociálpolitika alapjait. Megszűnt az analfabétizmus, és a pesti tudományegyetem mellett felépült a debreceni, a szegedi és a pécsi. Kétségtelen viszont, hogy a szociális különbségek nagyok voltak. Az elit úgy, vagy majdnem úgy élt, mint a francia és a német; a társadalom legalább negyedét kitevő városi és falusi szegények viszont olyan nyomorban, ami Európa nyugati felében ismeretlen volt. Úgyhogy nem mindenki csodálta Horthyt és kormányait. Sőt megkockáztatom: a többség csak elfogadta, de nem rajongott érte.
- Lehet-e egy politikai kurzust eredményesnek tekinteni, amelynek reprezentánsai újabb világháborúba vitték bele az országot és ezzel több százezer honfitársuk halálát okozták?
- A második világháborúban 61 állam vett részt, úgyhogy Magyarország esete nem rendkívüli. Földrajzi helyzetünkből adódóan aligha kerülhettük volna el a részvételt. Hibának inkább az tartható, hogy már akkor beléptünk, amikor ez még nem volt szükségszerű. Valószínű, hogy minél tovább kitartottunk volna a Teleki Pál által javasolt „fegyveres semlegesség” doktrínája mellett, annál kisebb veszteségekkel zárult volna számunkra a háború. Vezetőinket azonban elvakították a német sikerek, és ezért súlyos árat kellett fizetni.
- Szégyen, amiért a két háború közötti időszak hatalmon lévő politikusai nem tudtak, vagy nem akartak hathatósan ellenállni a zsidótörvények létrejöttének.
- Az antiszemitizmus sem tekinthető speciális magyar jelenségnek. Kétségtelen viszont, hogy eltérően az 1918 előtti liberális és befogadó jellegű kormányzati politikától, a zsidóellenesség 1920-tól állami szintre emelkedett Magyarországon. Az 1920-as numerus clausus Európa első zsidóellenes törvénye volt, amelyet főleg a keresztény középrétegek képviselői szorgalmaztak azért, hogy a zsidóság arányát az értelmiségi foglalkozásokban visszaszorítsák. Szerepet játszott a Tanácsköztársaság sokkja is. Az 1920-as években Bethlen eredményesen törekedett az antiszemitizmus mérséklésére, ám ez nem bizonyult tartósnak. 1938 után egymás után fogadták el az újabb zsidótörvényeket, amelyek lényege a nemzeti vagyon újraosztása és a különböző keresztény társadalmi csoportok versenyfeltételeinek javítása volt a zsidóság rovására. Ez sokaknak tetszett Magyarországon, ahogyan például a nagybirtokok felosztása is 1945-ben.
- Miért illette Németh László nyomán Szekfű Gyula is a „neobarokk” kifejezéssel a Trianon utáni Magyarországot?
- Azért, mert a demokratikus korszellemmel szemben a Horthy-korszak Magyarországát erősen jellemezte a 17. és a 18. században, a barokk korában általános tekintélytisztelet, rangkórság, előkelősködés és pompa. Az „urakat” és a „kendeket” egész szakadék választotta el egymástól, amelyen nem igen volt átjárás. A kor egyik konzervatív szociálpolitikusa, Weis István állapította meg, hogy még a parlamentben sem a pártállás határozta meg elsődlegesen valaki helyét, hanem az, hogy „jó társaságbelinek” vagy „társaságon kívülinek” minősült-e.
- Horthy kormányzása idején az ország tulajdonképpen demokrácia volt, vagy diktatúra?
- A rendszert, amelynek az alapjait Bethlen István vetette meg az 1920-as években, a szakirodalom általában autoriter jelzővel illeti. Kulcseleme a korlátozott és részben nyílt választójog volt, amelynek segítségével a konzervatív kormánypárt folyamatosan kétharmad körüli többséggel rendelkezett a parlamentben. A kormányt ott is és a nyilvánosság más fórumain is lehetett bírálni, de megbuktatni nem. Nem volt diktatúra, mert a politikai és a szellemi élet egyaránt a pluralizmus elvei szerint szerveződött. De nem volt demokrácia sem, mert az állampolgári egyenlőség elve sohasem érvényesült.
- Miért vágyakoznak némelyek ma is egy ilyen múltba és magasba révedő, belpolitikája szerint leereszkedően úri, külpolitikai orientációjában pedig eléggé eredménytelen politikai rendszer után?
- Nem vagyunk egyformák. Ma is vannak tradicionalisták és modernisták, konzervatívok és radikálisok, jobb- és baloldaliak, s ami az egyik tábornak rokonszenves, az a másiknak nem. A Brüsszel-ellenesség például jól beilleszthető a kurucos hagyományvilágba, a „sorosozás” pedig a bűnbakképzés tipikus példája. Az ilyesmikre mindig és mindenütt vannak vevők.
- Milyen dilemmákkal kellett szembe nézniük a magyar konzervatívoknak a 30-as évek végén és a 40-es évek elején, és mi sodorta Magyarországot a XX. század közepén ismét a nem megfelelő szövetségesek karjaiba?
- A maiakhoz hasonlóan az akkori konzervatívok sem alkottak homogén csoportot. A liberális értékekhez is kötődő konzervatívok ellenezték a zsidótörvényeket, a jobbratolódást és a túlzott németbarátságot. Úgy gondolták, hogy a felvilágosodás alapeszméit tartósan nem lehet sutba dobni; a diktatúrák – a német és az orosz egyaránt – átmeneti jelenségek. Az antiliberális konzervatívok viszont elhitték, hogy Hitler és Mussolini vezérletével olyan „új világ” épül, amelyben sem parlamentarizmusra, sem piacra nem lesz szükség, és az állampolgári jogok is zárójelbe tehetők. Mivel az 1938 és 1941 közötti revíziós sikereket a két diktátor hathatós támogatásával értük el, rövid távon az utóbbiak bizonyultak erősebbnek. Nem kétséges azonban, hogy igazuk az előbbieknek volt.
- Sokan úgy gondolják, hogy a Horthy-korszak elsősorban a revízió titkos vágyát hagyta örökül ránk. De miféle nemzetegységet, társadalmi érettséget mutat az a tény, hogy a trianoni trauma élményétől, a békeszerződés elítélésétől eltekintve, a 20-21. századi Magyarországon valójában soha semmiben sem alakult ki erős társadalmi konszenzus?
- Az hiszem, hogy ma már viszonylag kevesen hisznek a revízió lehetőségében. Sokkal többeket jellemez Trianon igazságtalanságainak a felemlegetése, amelyre viszont a békeszerződés alapot ad. A két háború között ezért alakulhatott ki a revíziós politika körül széleskörű társadalmi konszenzus. De nem biztos, hogy ez olyan egyedi volt. Közvetlenül a II. világháború után az emberek többségét összekötötte a demokratikus közállapotok iránti vágy, 1956-ban az orosz-ellenesség, 1989-ben pedig a Keletről Nyugatra fordulás érzése. Ehhez hasonló célokat ma is ki lehetne tűzni a magyar társadalom elé, s talán széleskörű konszenzust is lehetne teremteni köréjük. Mindaddig azonban, amíg a politikai elit képtelen valamiféle nemzeti minimumban való megegyezésre, erre semmiféle esély nincs. Addig "egymagunkban állunk középen".
