Dr. S. Gyula, akiről volt szerencsém megírni, hogy a szex és a foci érdekelte, a második tartós kapcsolat volt (’56 előtt) anyám életében. Csak a hétvégéket vagy annak egy töredékét tudták eltölteni együtt, mert Gyula revizor volt, és hétfőnként elutazott vidékre, és pénteken este tudott hazatérni budapesti legénylakásába. Addig is azonban: leveleket írt. Ez a „kifogástalan úriember” hátrahagyott néhányat belőlük, s én sok év után meglepetve olvastam, hogy anyámat magázta, „Aczélkám”-nak szólította és gyöngéden egybekapcsolta a meccsjegy-vásárlásra vonatkozó kéréseit a szex utáni sóvárgásával. Ekképpen: Aczélkám, jönnek az osztrákok valamilyen húsvéti tornára (valóban jöttek, akkor az még rituális esemény volt), kérem, szerezzen két jó jegyet, hiszen Maga „mindenben olyan ügyes”. Mindenben. Hm. Aztán, hogy érthetőbb legyen (mármint egy évtizeddel később, nekem): „Pénteken este nagy dolgokat fogunk művelni, ugyebár?” És a vége: Öleli barátja, S.
Ezeken a finom fogalmazásokon soha nem lépett túl az akkor ötvenes éveiben járó revizor. Jancsi és apám levelei tele voltak szerelmes szavakkal, dorombolásokkal, belőle az „öleli”-n kívül egy se jött ki. Gondolom azért a szex mindkettejüknek valódi élvezet volt. Anyámnak a foci kevésbé, sőt egyáltalán nem, ezért Gyula olykor engem cipelt magával. Éppen tízéves voltam, amikor Magyarország főiskolai világbajnokságot rendezett, s arra bejelentkezett egy uruguayi válogatott is – közvetlenül a svájci vébé után, ahol csak hosszabbításban tudtunk (Kocsis fejeseivel) nyerni a nagy hírű „uruk” ellen. Óriási izgalommal mentünk ki Gyulával a Népstadionba, hogy lássunk végre dél-amerikai klasszisokat – erre megjelent a pályán 11 valódi főiskolás magas szárú tornacipőben. Velük szemben pedig a magyar „B” válogatott, kifogástalan szerelésben. Nem meccs volt, hanem bohózat, 12-0 a vége. Látni kellett volna anyám barátjának a pofáját! Még előttem is szégyellte magát.
Ők ketten 1-2 évnél tovább is maradhattak volna együtt, ha a revizor urat - mondjuk akkor, amikor az állam pénzét védte egy haszonleső párttaggal szemben - főnökei védelmükbe veszik, de épp ellenkezőleg. Szabályosan az őrületbe kergették. Állandóan belekötöttek „kispolgári” szokásaiba, a végén ki is rúgták. A részleteket nem ismerem, csak annyit hallottam anyámtól, hogy dr. S. „megbolondult”. Magára maradt, talán egy nővére gondozta, bele is halt.
Ami anyám barátait, szeretőit illeti, nem szeretnék olyan benyomást kelteni, hogy neki bármelyikük is előbbre való lett volna mint én. Az esték java részét otthon töltötte, ritkán „maradozott ki”. Úgy 6 és 10 éves korom között állandó programunk volt, hogy vacsora után együtt bújtunk ágyba (az övébe) és rádiót hallgattunk. Vagy rádiójátékot vagy színházi közvetítést. Ilyenekből akkortájt sok volt. Nagyon igényeltem, hogy anyám esténként velem legyen, s ha 9-10 óra tájban még nem érkezett haza, de az egész család aludt már, kiszöktem az előszobába, s a körfolyosóra nyíló ablakon át leskelődtem a lépcsőház felé, mikor jön már? Amíg csak a nagymamám rajtam nem ütött. Először is jól felpofozott - abban a vidéki proli közegből, ahol ő felnőtt, ez volt a nevelési módszer - aztán visszarugdosott az ágyamba (néha a szó szoros értelmében). Így aztán ott vártam meg, hogy megérkezzék, szégyen, nem szégyen, ma sem tudom megmondani, őt vártam-e jobban, vagy a tortákat, süteményeket, amiket a barátaival küldetett nekem. Amit hozott, azonmód befaltam és boldogan aludtam el.
Fotó: Ebner-Fortepan
Anyámnak az általános iskolában soha nem volt velem gondja. Nem volt szülői értekezlet, ahonnan pironkodva kellett volna hazaérkeznie. Eldöntötte, hogy „benevez” a jó tanuló-jó sportoló versenybe, s evégett protekciót keresett (mint életében mindig) a kor legismertebb úszóedzőjéhez, Sárosi Imréhez. Ezúttal is sikere volt. Iskolatársammal és barátommal, Száll Antallal levitt a Sportuszodába, a Szigetre, és Sárosi befogadott bennünket (1953). Reggel 6-ra kellett edzésre mennünk, és jellemző anyámra, hogy engem gyalog elkísért minden áldott nap a szigeti lejáróhoz, vigyázott rá, hogy ne „blicceljek” el egyetlen edzést se. Sokra nem ment vele, mert Tóniból később remek bajnok lett, belőlem meg semmi. Kellő tehetség híján, amit Sárosi gyorsan felfedezett. Még úgy is, hogy beadott sztárjai, Gyenge Vali és Novák Ilonka keze alá. Aztán elküldött, de különböző egyesületekben még 7 éven át úsztam, majdnem érettségiig.
A budai Anna templom szomszédságában levő Markovits Iván utcai trafikban, ahol anyám ’55-től dolgozott, jól összebarátkozott az atyákkal és beadott engem ministránsnak. Ebben is volt valami pragmatizmus. Tudniillik a Medve utcai általános végén dr. Ádám Istvánné, közismerten hívő katolikus osztályfőnököm talán ha két olyan tanítványt mondhatott magáénak, akik ministránskodtak (a másik Petri György barátom, a későbbi nagy költő volt), s nekik minden késésért bocsánat járt. Reggel is, délután is (akkortájt két „műszakban” tanultunk). Ádámnénak, még poraiban is Isten éltesse, ennél sokkal több köszönettel tartozom. Történt ugyanis, hogy a nyolcadik elemi végén (kitűnő bizonyítvánnyal) dönteni kellett, hová jelentkezzen a gyerek továbbtanulásra. Anyámban megmozdultak az ösztönei. Megint protekciót keresett és talált egy „hasznos” helyre - a XIII. kerületi vendéglátóipari szakközépiskolára. Közölte Ádámnéval, aki ugyancsak a szomszédságban lakott (Iskola utca), hogy hová írat be. Asszonyom, mondta neki erre osztályfőnököm, „ezt a gyereket végzetes tévedés nem gimnáziumba küldeni”. Anyám hitt neki, így kerültem a Toldy Ferenc Gimnáziumba, baj nélkül. Egyébként nem volt rá jellemző, hogy el lehetett a céljaitól téríteni. Csak később jött rá, hogy Ádámné mennyire okos tanácsot adott neki. Nekem különben beleszólásom nem volt. Már 1958-at írtunk, amikor a Toldyba kerültem, válogatott társaságba. De legközelebb visszatérek még 1956-ra és a Gitta+Kálmán duettre. Az utolsóra a „szép Gitta” életében. Anyám megérdemli. (Folytatjuk)
