Szeretem a magyar nyelvet. Szerettem már gyerekként is, amikor először került a kezembe Móricz Zsigmond Hét krajcár című vastag, sötétkék novelláskötete, szinte áttetszően vékony sárgás papírjaival, lehetetlenül apró betűivel. Mit sem tudtam még akkoriban tárcáról, krokiról, riportról vagy glosszáról, csak ültem a fotel mélyén, s krimi okozta izgalommal olvastam Judith és Eszter történetét, az anyáét, aki képes büszkeségből moslékba önteni a hőn áhított tejet, hogy aztán mégis adjon belőle egy csuporral a gyereknek, helyreállítva a világ rendjét. „Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké. Egy nyírségi kis faluban húztuk meg magunkat, ahol egy talpalatnyi se volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagú akácfavirág gyötört. Csak az emlékezetünkben éltek a kövér bortermő repcetábláink, gulyánk, ménesünk, oszlopos kúriánk, ott fenn a ficfás Tisza-parton” - így kezdődött a novella, s emlékszem, már akkor napokig gondolkodtam, mi az a ficfa, mire apám megfejtette, hogy a fűzfa lehet az, semmi kétség.
Valamivel később Leningrádban, (tudom, igen, de akkor így hívták…) egy magyar diákcsoport tagjaként sem az okozta a legnagyobb örömöt, hogy az addig csak könyvből tanult nyelven végre a valóságban is tudtam kérni három pirogot meg egy jó nagy bögre, tejjel felturmixolt vaníliafagyit, hanem, amikor kiderült: társaim, akik Magyarország különféle vidékeiről érkeztek, nem ugyanúgy hívják a sergést, ahogy én, a palócföldi. Ha mi otthon azt mondtuk, jössz-e sürögni vagy seregni, mindenki tudta, hogy két kezünket előrenyújtva, s keresztbe téve átlósan, össze kell jól fogódzkodni, s aztán jöhet a körbetáncolás a porban, bízva a másikban, hogy nem enged el akkor se, ha gyorsul a tempó. Esetleg énekelni közben, hogy körben áll egy kislányka, lássuk ki lesz a párja. Igen ám, de a nyíregyházi lány ilyenkor „sipizni” szokott, a hajdúsági meg „sikizni”, nem beszélve a már nem is tudom honnan jöttről, aki viszont „sikál.”
Azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy hétköznapjaim is folyamatos nyelvi fejtörésbe siklanak át, mióta kenyeremen, asztalomon és miegyebemen egy somogyi emberrel osztozom. Jól emlékszem a döbbenetre, amikor először kérdezte meg, hol tartom a „sikértányért”. De aztán frappánsan kivágtam magam, azt feleltem, ott van az eszcájgok alatt, s vártam, hogy mi lesz. Elővette a lapostányért, s szépen leültünk falatozni, ám amikor véletlenül az öltözékére fröccsent a szaft, ciccegni kezdett, s azt mondta: tessék, most ki lehet mosni az „ümögöt”. Hümmögtem, mert ennek a jelentését legalább a cselekmény fényében sikerült kilogikáznom. Nem úgy a „gyihát”, ami később a túl csípős paprikától kezdett el fájni, de ugye az éppúgy lehetett volna szájüreg, garat - netán gége vagy tüdő, ha épp cigányútra ment -, mint ami. Vagyis gyomor.
Tucatnyi év után azért kezdek belejönni. Tudom, mikor „szászerka” a hajam, mikor vagyok „motya” és mikor „topercer”. Simán főzök „stokerájt”, sütök „langallót”, és már nem tévesztem össze a vécékagylót a „kágyillóval”, azaz a meztelen csigával.
Ha besokallok kicsit, visszavágok a „makukával”. Mert arról meg csak én tudom, hogy „szotyi”.
