A Népszava április 11-i számában (A szlovák példa című írásomban) azon elmélkedtem, hogy mennyire meglepett Fico miniszterelnök március 25-i határozott, elkötelezett nyilatkozata Európáról és az EU jövőjéről: „Emlékezzünk arra, hogy Európában élnek a legjobban, valószínűleg az egész világon. Ez a béke és nyugalom oázisa, ahol az emberek biztonságban érzik magukat. Éppen ezért miniszterelnökként mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a Szlovák Köztársaság megbízható partner legyen ebben az egyedülálló projektben."
Csaknem két hónappal később a cseh kormányfő Prágában kijelentette, hogy országának meg kell határoznia az euró bevezetésének időpontját, mivel kialakulóban van a kétsebességes Unió, amelynek magját az euróval fizető országok fogják alkotni. Aki onnan kimarad, az szerinte lemarad. „Előbb vagy utóbb választ kell adnunk. És nem arra a kérdésre, hogy akarjuk-e az eurót, hanem arra, mikor lesz a Cseh Köztársaság képes bevezetni a közös pénzt" - mondta Sobotka miniszterelnök Prágában. Majd így folytatta: „Úgy vélem, hogy intenzív nyilvános vitát kell folytatnunk arról hogyan tovább, hogy ne kerüljünk az Európai Unió perifériájára, hanem megmaradjunk a magjában." A rendezvényen felszólalt a szenátus elnöke is (Milan Stech), aki azzal érvelt az euró mellett, hogy a cseh gazdaság rendkívül nagymértékben össze van kötve Nyugat-Európával.
Szlovákia és Csehország 2017. tavaszán tehát egyértelműen kinyilvánította, hogy a két ország merre fordul és hová tartozik: Európához és a valutaközösséghez.
Az euró bevezetése nem egyszerű procedúra, mivel az euró-övezeti csatlakozás szigorú gazdasági kritériumokhoz kötött folyamat: árstabilitás, rendezett és fenntartható államháztartás, előírt maximális költségvetési hiány (3 százalék) és államadósságszint (60 százalék), árfolyam-stabilitás (két évig az árfolyam-mechanizmus rendszerében, az ERM II-ben kell megfelelően szerepelni), és követelmény a hosszú lejáratú kamatláb-szabályozás is. Egy uniós ország euró-övezeti csatlakozásáról az EU Tanácsa hozza meg a végleges határozatot az Európai Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően. Csehország - megküzdve a bonyolult eljárási renddel - belátható időn belül mégis csatlakozni fog a közös fizetőeszközhöz, mert az garanciát jelent a megújult értelmű teljes jogú tagságához.
Csehország a Világgazdasági Fórum (WEF) versenyképességi listáján a 31., Magyarország a 69. helyezett. 2015. évi adatok alapján - vásárlóerő-paritáson számolva és 100 százaléknak tekintve az uniós átlagot – az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) vonatkozásában Magyarország 68 százalékot teljesít, míg Csehország: 87 százalékot. Ez jelentős különbség. A cseh államadósság 40 százalék körüli, a magyar még mindig 70 feletti. Ez is nagy különbség. Az OECD országokban végzett PISA felmérés szerint a vizsgálatba bevont cseh diákok matematika, természettudományok és szövegértés kategória mindegyikében megelőzik magyar kortársaikat.
De talán nem is az összevetés eredménye és a listahelyezések számbavétele a legfontosabb, hanem az orientáció. Most úgy tűnik, hogy - tekintettel a franciaországi változásokra és a szeptemberi németországi választást követő célkitűzésekre – a korábbinál kontrasztosabb kép rajzolódik ki a kontinensen. Lesznek, akik gyorsítva rákanyarodnak az uniós sztrádára, a körülményeskedők és hangoskodók a jövőben csak a szerviz-utakon bóklászhatnak.
A szlovák és cseh irányválasztás hatással lesz a V4-ek belső kapcsolatrendszerére is. Az egykori Csehszlovákia utódállamai a jövőben szorosabban fognak kötődni az EU elitjéhez, mint az állandóan problémát okozó és zsörtölődő magyar-lengyel duóhoz. Ez teljesen érthető: a cseh-szlovák tandem integráció párti, a két jó barát (Polak, Węgier, dwa bratanki) pedig inkább a széthúzás híve. A korábban némi oltalmat biztosító V4 szövetség így kiüresedhet, később céltalanná válhat. De Magyarország ebben a kétszemélyesre redukálódott klubban is csak másodhegedűs lehet, mivel a 38 milliós Lengyelország az Unió 6. legnépesebb és 7. legnagyobb alapterületű országa, ezért a térségben mindig fontos tényező marad, Oroszországhoz való – barátinak nem nevezhető - viszonya egyértelmű és sziklaszilárd, amit sokan jó szemmel néznek, amerikai kapcsolatai tradicionálisan kiegyensúlyozottak, az ország az USA megbízható szövetségeseként van elkönyvelve. A lengyelek tehát mindenképpen stratégiai partnerek maradnak, még akkor is, ha a mostani mazurka ritmusa nagyon nem tetszik a demokratikus taktusokat kedvelő többségnek.
Velünk viszont nem kíméletesek. Az európai közösség alapítóinak kortárs követői - pártállásuktól függetlenül - egy EU parlamenti határozatban gyakorlatilag megvonták tőlünk a bizalmat. Szorult helyzetében Magyarország könnyen utat téveszthet és félve a társtalanságtól rossz szövetségeket is köthet. Reményik Sándor ezt írta 1918. decemberében: ”Minden nemzetek közt / Magunkra maradtunk”. Száz évvel később hozzátehetjük: Európában biztosan.
