“Nem akarok különöset látni: az életet” - mondja Móricz Zsigmond, amikor az egy falusi látogatása során megkéri a papot, hogy menjenek be egy parasztcsaládhoz és nézzék meg, mit is esznek vacsorára. A Három terített asztal (1936) csak egy példa arra, mi érdekelte igazán az iskolai tankönyvek által a parasztságért aggódó, bajszos öregúrként megjelenített írót: az élet, annak is kimondottan a magyar módja és az emberek. A szöveg egy irodalmi szenzációként beharangozott, a “lappangó írásokat” összegyűjtő kötetben szerepel. A kötetet összeállító Urbán László szerint minél teljesebb a szövegismeret, annál hitelesebb profilt alkothatunk az íróról. Móricz nem könnyíti meg sem az irodalomtörténészek, sem az olvasók dolgát, hatalmas szöveganyagot hagyott ugyanis maga után, fecniktől kezdve egészen gyenge novellákon át megrázó önvallomásokig. Ennek egyik legjobb példája a hatalmas munkával összerendezett, Cséva Anna szerkesztette Móricz-naplók, ami az olvasók voyeur-hajlamait is kielégítette. Ezek, Szilágyi Zsófia az életrajzot és a műveket párbeszédbe léptető Móricz-monográfiája és a mostani kötet is hozzájárulnak ahhoz, hogy a szocialista ideológia által is kisajátított “parasztíróról” kiderüljön: rengeteg arca van. Ráadásul egy Móricz-kötet telitalálat, most ugyanis Móricz-kultusz van. Nemcsak regényei és elbeszélései, hanem élete is érdekli az olvasókat, elég ha csak lánya, Móricz Virág és testvére, Móricz Miklós könyveire gondolunk, vagy a Littkey Erzsébettel, Csibével való kapcsolatát feldolgozó munkákra, amelyből az egyik legutóbbi Barna Dávid 2011-ben megjelent irodalmi lektűrje, az Egy magyar regény.
A Móricz Zsigmond: Asszonyokkal nem lehet vitázni című kötetben folyóiratokban megjelent, kötetbe nem rendezett novellák, karcolatok, publicisztikák, jelenetek, tréfák és nyilatkozatok olvashatóak. A témák nem kizárólag a magyar vidékre koncentrálnak: Móricz ír színházról, filmről, rádióról és nagyvárosi nőkről is. A kezdeti novellák nagy része nemcsak zsenge, hanem elég gyenge is, a giccses, csöpögősen idilli elbeszélések között azonban van néhány jó darab (N°3 (1900), A mi szobaurunk (1900), Terka kisasszony (1902), Cigánypárbaj (1903)). A vicces, ironikus vagy éppen komoly elbeszélések akkor a legérdekesebbek, ha a kötet végén található nyilatkozatokról visszakapcsolunk a pályakezdéshez. Írói indulásnak a Hét krajcárt tartja, elmondása szerint 28 éves kora előtti novelláit nem tudta elhelyezni. Nem számítanának a megjelent korai írások? Vagy szégyelli őket? A Hét krajcár inkább szimbolikus indulás: kisfia koporsója mellett írja, így írói életműve egy traumából, veszteségből születik, innentől szakad és ömlik ki minden, amit érett irodalmi teljesítménynek tart. Származása (paraszti származású apa és lelkészlány anya) pedig szintén meghatározó jelentőséget kap: “jogot éreztem rá, hogy mindenüvé bepillantsak és minden fölött kritikát gyakoroljak.”(Móricz Zsigmond negyedszázados írói jubileuma, 1926)
Ezt meg is teszi. Publicisztikáiban kemény kritikát mond a magyar társadalomról és ugyan siratja a a népi hagyományok eltűnését, mégsem egy régmúlt, valójában sosem teljesen idilli paraszti világba vágyik vissza. Élesen és fájdalmasan látja a társadalmat visszahúzó szellemi sivárságot, a tájékozatlanságot saját rokonai körében, akik ugyan járatják az újságot, de fel sem bontják. Pár év múlva a falusi urak kis hivatalokban tengődnek, a tájékozott, a Nyugatot is olvasó szegény zsidó kocsmáros viszont gazdálkodik. Itt nem elsősorban a zsidó-magyar ellentétpár a lényeg, hanem a szellemi fejlődés fontossága, ami biztosítja a fennmaradást. (Elvész a nép, mely tudomány nélkül való, 1929).
A nép kiművelése mellett nem kevésbé fontos az étkezés: “Nyugat-Európában is ott nyerték meg a csatát, hogy jó ételeket és jó ellátást adnak az asszonyok a ház népének” (Földön járó apostolok 1941). A Móricz-művekben is nagy szerepet kapó ételek azok, amelyeken keresztül az élet minősége megmutatkozik, de az írónak személyesen is fontos volt a téma: “Nekem, aki húst már öt év óta nem eszem, nagyon nehéz dolog Budapesten megebédelni. Először is a pincérek közellenségnek tekintik a húsnemevőt. Már az antialkoholistákhoz hozzászoktak, utálattal, késve, de vizet hoznak. Hanem aki húst nem eszik! Annak jaj.” (Móricz Zsigmond krónikája 3., 1941) Sajnálja, hogy az éttermekben nincs főzelék és gasztroforradalmat is sürget, hogy “a külföldiek ne csak azt mondják, hogy Budapesten lehet a legjobban mulatni, hanem azt is, hogy Budapesten lehet a legjobban enni.” (Móricz Zsigmond véleménye Budapestről, 1935)
A tágabb világhoz való kapcsolódás nemcsak a gasztronómia, hanem a jövőt érintő vízió szintjén is megmutatkozik és van ma is érvényes mondanivalója. Sajnálja a kiveszi hagyományokat, de ez nem gátolhatja meg a haladást. Ahogy a Magyarokban írja (1933): “A magyar földmíves ledobta magáról az ázsiai farkasbőr kacagányt, és nyugat-európai sofőr akar lenni. Hát ha ő ezt akarja, nem tudok vele harcba szállni. Nem akkor vagyok magyar író, a magyarság írója, ha vissza akarom kergetni őket az elhagyott útra, cifra szűrbe és a jobbágyságba, hanem akkor, ha megértem, hogy ma mit akar, és segítségére akarok lenni ebben a magára vállalt új életben. A magyarok, úgy látszik, teljesen ki akarnak költözni Ázsiából, de akkor segítsünk nekik, hogy európai ember lehessen belőlük.”
