Amikor először több sebességes Európáról kezdtek beszélni az Unió vezető politikusai, mindahányan bólogattak. Korántsem az egyetértés okán, sokkal inkább azért, hogy értik miről is van szó. Lelki szemeik előtt feltárult egy olyan autópálya, amelyen van egy normál sáv, ahol az euróövezeten kívüliek ballagnak, és egy gyorsítósáv az euróövezeteiknek, ahová befogadnák - mintegy állandó vendégként - a két skandináv államot: Dániát és Svédországot. A normál sávon haladóknak logikusan nem lehet más céljuk, mint hogy maguk is a gyorsító sávba kerüljenek. Azután rövidesen kiderült, hogy az "autópálya" uticélja a minél szélesebb körű integráció. (Mi magyarok felajánlhatnánk a magunk sehova sem vezető tan- vagy, ha úgy tetszik tesztpályáját, ahová a belépő az össze nem fogás garantálása lehetne, amelyhez kiforrott tapasztalattal bírunk.)
A 2008-2009-es gazdasági világválságig nem volt olyan uniós tagállam, amely nyíltan felvállalta volna az eurószkepticizmust, még akkor sem, ha akadt is olyan ország, amelynek vezetője euroszkeptikus volt. A menekültek áramlása kontinensünkön, majd az ettől korántsem független brexit kivájta a két sáv nyomvonalát. (Ma még bizonytalan, hogy Nagy-Britannia hol, hogyan és milyen céllal fog közlekedni, csak az bizonyos, hogy az nem a gyorsító sáv lesz!) A meghatározó tagállamok - Németország, Franciaország, Olaszország, sőt Spanyolország - vezetői, pártállásuktól függetlenül egyben biztosak: az Európai Unió a közös értékek, a szolidaritás és a jogállamiság nyomvonalán halad majd.
Látszólag a vízválasztó a menekültkérdés kezelése, pedig ennél többről van szó. Azok az országok - elsősorban Magyarország és Lengyelország -, amelyek képtelenek ezeket az alapértékeket magukévá tenni, alkalmatlanok az együttműködésre, és ezzel kijelölték a saját helyüket a gyorsítósávon kívül. Nem véletlen, hogy azok az országok, amelyek elutasítanak mindennemű javaslatot a menekültkérdés megoldása ügyében, alkalmatlanok arra is, hogy gazdaságukat, adópolitikájukat, költségvetésüket összehangolják. Hiszen nyilvánvaló, hogy ezek az országok még távlatosan sem gondolnak arra, hogy pénzügyi uniót alkossanak a többiekkel, az euróövezet tagjaival. Történik ez egy olyan időszakban, amikor az úgynevezett maastricht-i kritériumok teljesítésével nem is állunk olyan rosszul. Mégis, a korábban nem teljesített vágyak tanulságain okulva, a kormánynak már belépési céldátuma sincs. Soros György elgondolkodtató cikkében így fogalmaz: "Az EU olyan, hasonló értékeket valló államok önkéntes szövetsége volt, amelyek maguk adják fel szuverenitásuk egy részét a közös eredményekért. A 2008-as válság után viszont az eurózóna úgy alakult át, hogy a hitelező államok diktálhatták a feltételeket az adósoknak, akik képtelenek voltak azoknak megfelelni." A címzett ezúttal nem Magyarország, Brüsszel egyértelmű bírálatának árnyékában Orbánék már a megbúvás és az önigazolás kereteit keresik. Vigyázván arra, hogy még utalásjelleggel se hivatkozzanak a szemükben gigantikussá nőtt "rossz szellemre."
