Az újabb mérések tükrében a Fidesz támogatása apad, de az ellenzék támogatottsága sem kifejezetten árad… Még mindig túl sok a bizonytalan szavazó, aki arra vár, hogy megszólítsák. Jórészt épp ettől függ, lesz-e 2018-ban kormányváltás. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy végre termőre forduljon a politikai párbeszéd a demokratikus ellenzék pártjai között.
A utóbbi napok fejleményei nem túl reményt keltőek. Botka színre lépett, de máris nyilvánosan elutasította Gyurcsány tárgyalási ajánlatát. Eközben Karácsony Gergely is bejelentkezett, partvonalról megüzenve: le tudná váltani Orbán Viktort, bár nem hiszi, hogy egyedül ő lenne erre képes. A demokratikus közvélemény eközben nem is igen érti (noha szeretné megfejteni) az ellenzéki pártok mi végre nem tudnak szorosabban együttműködni?
Megkockáztatom: talán, mert az igazi releváns kérdés nem is annyira a „HOGYAN?”, mint inkább a „MIKOR?” A versengő többpártrendszer feltételei között ugyanis verseny nélküli többpártrendszert színlelni merő hiábavalóság! Nem jelenti ez, hogy ne kellene időben felírni a siker receptjét - majd 2018-ban közösen „kiváltani”. Mindazonáltal fölösleges ál-összefogást „erőltetni”. Hiszen az ellenzéki pártok (egy Fidesz által megszállt, nehéz terepen) ma még javában erőt gyűjtenek és saját testsúly-indexük alakulásával vannak elfoglalva.
Másrészt viszont késedelemben a veszély. Az ellenzéki pártoknak mindenek előtt fel kell ismerniük, mit diktál a hatályos választási törvény belső logikája - ez egy feltűnően aránytalan, nem egészen tisztességes, egyfordulós rendszer. Majd pedig mindent el kell követniük azért, hogy az ország legtávolabbi falvába is eljusson a kormányváltó „elbocsátó szép üzenet”.
Fotó: Népszava/Tóth Gergő
Bár a nyilvános kommunikáció olykor elfedi a lényeget, úgy gondolom, merőben más politikai olvasószemüvegen kellene tekinteni a listás szavazásra és az egyéni választókerületekre. Mert amíg a listás eredmény szavazatarányos, addig a 106 egyéni körzetben a relatív többség dönt; érvényesül a győztes mindent visz elve. Arról persze a tömeglélektan rejtett dimenzióiba bonyolódva lehet vitatkozni, hogy ki, kit vegyen föl az országos listára, hogy a kampány-finisben mely „húzó neveket” milyen sorrendben nyomtassák a szavazólapokra. Lehet „lelkizni” hosszan azon, ki-kivel, s ha igen, akkor miért nem…. Ki hoz, és ki visz inkább szavazatokat. De valójában a pártlisták jól megférnek egymás mellett is. Nem veszhetnek el szavazatok - amennyiben a lista megüti a parlamenti küszöböt. A leszálló ágba kerülő Fidesz sem nyerhet több mandátumot tényleges súlyánál. Pillanatnyi támogatottságát alapul véve: a 93 listás mandátum negyedét, egyharmadát.
Merőben eltér ettől a 106 egyéni választókerület közjogi fekvése. Itt egy mandátumhoz a relatív többség is elég.
A demokratikus oldal számára természetesen az volna ideális „felállás”, ha valamennyi egyéni választókerületben egy-egy ellenzéki állna szemben a kormányzópárt jelöltjével . Ám ismert okokból és a versengő többpártrendszer logikája folytán, reálisan nem számolhatunk ezzel. A jelöltek közötti különbség ettől fennmarad. Ami nem kifejezett hátrány a jelenlegi háromosztatú politikai rendszerben. Különösen, ha a (szélső)jobboldalon ma két „hasonszőrű” párt, a Fidesz és a Jobbik egymást marva verseng.
Igaz, a demokratikus oldalon sem minden fenékig tejfel. A közös pártlista-állítás egyenesen illúzió - a koordinált jelöltállítás úgyszólván lehetetlen. Mégis bizonyára sokat fogunk hallani még mindkettőről.
De, visszatérve a realitások talajára, szerintem nem az a perdöntő, hogy egy-egy választókörzetben hány jelöltet indít az ellenzék. Sokkal inkább az, hogy a végső pillanatban (de még a szavazás napja előtt) létrejön-e a minden egyéni választókerületre érvényes demokratikus közmegegyezés. Legkésőbb ugyanis a szavazás napján valamennyi „biztos szavazónak” tudnia kellene, hogy az induló jelöltek közül kire érdemes (sőt, egyenesen tanácsos) voksolnia.
Akik ma tényleg kormányváltást akarnak, félszavakból is megértik egymást. Pontosan tudják, de legalábbis érzik: csakis e választási logika mentén tudják biztosan leváltani a hivatalban lévő kormányt. Ehhez nem elég a pártvezetők pusztába kiáltott szava. Hiteles jelöltekre is szükség van, legalább 106-ra. Ami azért nem lehetetlen „produkció”. Különösen nem egy olyan országban, ahol a Fidesz nyolc év kormányzás után aligha talál majd 106 olyan képviselőjelöltet, akinek a kezéhez közpénz ne tapadna.
Köztudomású, a Fidesz önérdekből törölte a törvényből a második fordulót. Ennél fogva ma már az első forduló eredményének ismeretében lehetetlen tömegesen „visszaléptetni” képviselőjelölteket. De, ha nincs is az eredeti értelemben vett második forduló, attól még „csinálhatnánk” egyet. Mondjuk, a józan ész parancsát követve. Borítékolható: egy ilyen virtuális előre hozott második fordulóban a józan ész hangja, az ellenzék szavazata dönthet. Akár a politikai papírformát is fölborítva. Feltéve, ha a választók széles tömegéhez még dologidőben eljut a kormányváltó „elbocsátó szép üzenet”.
