Mint megírtam, megözvegyült a vészkorszakban. Onnantól özv. Aczél Györgyné néven szerepelt. De megírtam azt is, hogy lévén nagyon szép asszony, a férfiak - a rákövetkező legalább három évtizedben - döngtek körülötte. És mi tagadás, soha nem maradt magára. Egyvalamiben nem engedett: énmiattam, akit maga akart felnevelni, mostoha nélkül; továbbá amiatt, hogy anyja, apja, nővére, annak férje (keresztszüleim) mellett érezte magát biztonságban - soha nem akart elköltözni, elválni tőlük. És van még valami, amit csak pironkodva írok le, de ő mondta évekkel később, talán akkor, amikor kamasz voltam: "nem óhajtom idegen férfiak szaros gatyáját mosni".
Ugyancsak megírtam, hogy világ életében rámenős asszony volt a „szép Gitta”. Az Izabella utcai lakás kicsi volt ennyiünknek, ő volt az, aki a Margit híd budai hídfőjénél kinézett egy harmadik emeleti, kibombázott lakást (Frankel Leó, korábban Kunfi Zsigmond u. 9.), és le is „stoppolta”. Állítólag egy Nyugatra menekült horthysta ezredesé volt. A romokon kívül szétszórt kártyalapok díszítették. Nos anyám elintézte – mindig, mindent elintézett – hogy a helyreállítás fejében ne kelljen lakbért fizetnünk az elöljáróságnak. Emlékezetem szerint már 1946-ban vagy tán ’47-ben elmentünk az Izabella utcából és beköltöztünk az újjáépített négy szoba+cselédszoba lakásunkba, ahol én is 23 éven át éltem. A körfolyosóra néző szobát a nagyiék kapták, a mellettük lévő, a Margit hídra nézőt anyám és én, a harmadik lett a nappali és az étkező, a negyedik keresztszüleimé. A cselédszobát kicsit később kiadták egy hajdani apácának. Kényelmes otthon volt, mi tagadás, bár a konyhában nem gáztűzhely volt, hanem sparherd, frizsider helyett hagyományos jégszekrény, meleg víz helyett fürdőkályha, heti egyszeri befűtésre. (A fürdővízen kettesével osztoztunk…).
Anyám élete a férfiakkal két kalanddal kezdődött. Egyfelől mindenáron meg akarta tudni, mi lett a budai lakásunkkal, csakhogy 1945-ben nem volt híd. Csak orosz csónakok. Anyám persze rábeszélte őket, hogy „retúr” vigyék át, ami kevésbé érdekes, mint évekkel később elejtett mondata (csak 18 éven felülieknek!): „az oroszok természetben kérték a fizetséget”. A „természetben” sok mindent jelenthetett, de van egy sötét gyanúm… A lakás egyébként totálisan tönkrement, ami maradt benne, azt a házmesterék szétlopkodták.
1945 októberében anyám kivitt Pestszentlőrincre a bátyjáékhoz, s ott, hogy, hogy nem, megjelent a hajdani nagy szerelem, Fehér (Weisz) Jancsi is. Fénykép van róla, ahogyan az ölében tart engem. Vajon mit akarhatott özvegy anyámtól? Csak látni? Ő akkor már nős volt, szülei óhajára gazdag zsidó lányt vett el, de gyerektelen maradt. Ennek a történetnek nem lett folytatása, amennyire tudom.
Anyám vitte tovább az apámtól reá maradt papír- és írószer-ügynökösködést, nem volt neki újdonság, de gyanítom, új német szállítmányok akkortájt már nemigen lehettek, ami raktárkészlet volt, azt árulta gyatra kereslet mellett. De megélt. Csinálta 1948-ig, a fordulat évéig, amikor kezdett befellegzeni a magánkereskedőknek (is), és ekkor történt, hogy protekciót kért és kapott Rajk Júlia barátnéjától trafikengedélyre. Nagyon jó helyre került, a Szabadság téri Pénzintézeti Központba, ahonnan pár év múltán a „micisapkás” Zsofinyecz miniszter kirúgta. Semmi baj, a víz hátán is meg tudott élni. Alkalmazta őt a Fővárosi Dohánybolt Vállalat, amelynek vezetői (érdekes módon ők is zsidók voltak) első látásra, első mosolyára beleszerettek (mit reméltek?), ugyancsak jó helyre tették, emlékezetem szerint a Nagymező utcába.
Ekkortájt, az 50-es évek elején tűnt fel az életében P. Árpád, énektanár, kórusvezető, karnagy és zeneszerző. Az első szeretője apám után. Anyám minden – kiterjedt – zenei ismeretét őtőle szerezte, volt mit. Árpád nagyon tehetséges ember volt, többre vihette volna kórusversenyeknél (Bárdosra mindig irigykedett), de elitta a fél eszét. Törzshelye a házunktól pár méterre levő Fény eszpresszó volt (benne a nevezetes „abesszin” pincérrel), ott konyakozott nap mint nap. Anyám nem ivott, a család se, Árpád sokat időzött nálunk, és a nők egyfolytában utálták, mert mindig áradt belőle a piaszag. Rabiátus nagyanyám sokáig gondolkodhatott, mivel űzze el a háztól, ráfogta tehát, hogy ellopott egy női táskát, és amikor az enyhén mámoros Árpád kétségbeesetten tagadott, ráfogott egy konyhakést. Anyámnak kellett közéjük állnia.
Egy-két év után a zenész eltűnt az életünkből, anyáméból is. Ő átmenetileg feladta a trafikoskodást, és egészen különös módon állást talált az akkor még újpesti Paksi halászcsárdában, „gazdasszonyként”. Akkor jött az életébe dr. J. József, egy jóképű ügyvéd, de csak hónapokra. Mint mondtam volt, annak a férfinak, aki nem küldött nekem tortát, süteményt, esélye nem volt anyámnál. Dr. J.-t a smucigsága fosztotta meg anyám barátságától, de ez nagy áldozattal nem járt, mert őt a „szép Gitta” nem szerette. Csak járt vele. Sajnos a halászcsárdában történtek jó dolgok (kifogták az ország legnagyobb vizáját), de rosszak is, mert valamelyik kolléganő lopott, és anyámat is bíróság elé citálták mint bűnsegédet. Persze megúszta, lévén ártatlan, de a per végeztével megint elment az állami dohányboltnál tevékenykedő főnökökhöz, és új állást kért. Kapott is, a budai Markovits Iván utcában, a Kossuth híd lábánál.
Ennek a váltásnak az előjátékaként felbukkant egy újabb úr: dr. S. Gyula, történelmi erdélyi név viselője, revizor. Gyula nagyon szép férfi volt, javíthatatlan agglegény. Két dolog érdekelte: a foci és a szex. Ezenfelül tisztességtudó hivatalnok volt. Noha főnökei kikezdték, mert nem tudott szabadulni olyan polgári szokásaitól, hogy kis damasztabroszt terített maga elé és abból tízóraizott, és se lódent, se micisapkát nem volt hajlandó viselni – a Rákosi-korszakban védte az állam pénzét, és inkább összekapott revizor-társával, semmint hogy segítsen neki egy csalárd, államköltségen való privát utazgatásban. Mondhatnám, szívességet tett Rákosiéknak. Utálta a rendszert, a „munkáskádereket”, de a csalást mindennél jobban. Így szocializálódott. (Folytatjuk)
