Idén is meghirdeti 4-15 éveseknek szóló animációs pályázatát a Cartoon Network: a legjobban sikerült kisfilmekért cserébe a gyerekek mesetabletet, wellness-hétvégét és egyéb értékes ajándékokat nyerhetnek. Az utóbbi években mintegy négyezren pályáztak. A csatorna évek óta kiemelten foglalkozik a tehetséggondozással – egyik magyar büszkeségük Weigert Miklós, aki a CN egyik legnépszerűbb sorozatának, a Gumball csodálatos világának egyik alkotója.
Weigert – félig – viccesen úgy fogalmaz: a storyboard- azaz képesforgatókönyv-írókból a többi munkatárs nagyjából annyit lát, hogy több napra bezárkóznak egy szobába, ahonnan óriási röhögések szűrődnek ki, és néha megjelenik a pizzafutár. Az elkészült alapanyagot prezentálják az animátoroknak: ez leginkább az activityre hasonlít, és kívülről szemlélve elképesztőn vicces: felnőtt emberek medvét, nyulat, fát utánoznak. Aztán persze következik az aprólékos és meglehetősen gyakorlatias munka.
Mindezeket a munkafázisokat megtanulhatják a gyerekek a képzeletműhely rövidke oktatóvideói segítségével: megrajzolni a tévécsatorna legismertebb szereplőit, stop motion animációt készíteni, de olyan hasznos praktikákat is elleshetnek, mint a csóváló kutyafarok élethű megalkotása vagy a perspektíva alkalmazása. A mókás feladatok közben észrevétlenül megtanulják, mi az a storyboard, miként fogalmazunk meg frappáns és vicces közléseket egy apró szövegbuborékban. És senki ne higgye, hogy mindez túl bonyolult a srácoknak: a sajtóbeszélgetésen például egy kislány és egy kisfiú percek alatt hozott össze egy képregénykockát egy olyan pazar medvével, amilyenről a magamfajta rajz-antitalentum legfeljebb csak álmodhat. Akad, aki ki is jelenti: ha nagy lesz, animátor lesz. Az előző évek díjnyertes animációit nézve leesik az állam. Weigert szerint nincs ezen mit csodálkozni: a gyerekek úgy használják a számítógépet, mint az előző generációk a festőpalettát. „Tizennyolc éves kor alatt annyira nyitott vagy, annyira éhes az agyad, hogy mindent könnyebben tanulsz. A vágás, az animáció pedig nem más, mint vizuális idegen nyelv. Mi még papíron rajzoltunk, homokot tologattunk üveglapon. Az egyetemi számítógépeket kézzel-lábbal kellett összetartani. Nekem hatalmas megkönnyebbülés volt a digitális átállás, gyűlöltem a papírt, körülményes volt, ellenem dolgozott. A maiak sokkal ösztönösebben használják ki a digitalizáció nyújtotta lehetőségeket. Alapvetően nem lettek marslakók a most gyerekek, csak a környezet változott. Egyetemista koromban ez egy nagyon pici világ volt, akkor kezdett betörni az internet. A maiak számára tök normális, hogy bele tudnak nézni egy francia diák portfoliójába vagy egy dél-amerikai anyagba.”
A kulturális különbségek ennek ellenére nem tűnnek el: „Nekem a magyar kultúra az elsődleges nyelvem. Azt viszont megtanuljuk, hogyan kommunikáljunk valakivel, akinek Lolka és Bolka nem jelent semmit, aki a Kisvakondra úgy néz, mint egy nagyon aranyos kulcstartóra, de nem tudja, mi van mögötte.” Weigert nevetve megjegyzi: gyerekkorában rettegett a Varjúdombi meséktől. Szerinte ilyen típusú sorozatot ma képtelenség volna eladni, hiszen – a szocializmussal ellentétben – ma a közösségi média miatt azonnali a visszajelzés, a gyártók azonnal reagálnak. Az animátor egyébként örül, hogy az utóbbi évtizedben megfordult a kilencvenes évekből eredeztethető agresszív rajzfilmtrend, s manapság a hősök sokszínűek, sokfélék. Weigert szerint csakis így lehet hitelesen ábrázolni a világunkat.
A sajtóbeszélgetésen a gyerekek stop motion videót készítenek, s forgatókönyvet írnak egy laktózérzékeny nyúlról és egy fejhallgatós medvéről, amit Weigert helyben meg is rajzol. A beszélgetés végére én is felbátorodom: animációs filmet ugyan még nem készítek, de kiszínezem a Medvetesók egyik szereplőjét a képernyőn. Kezdetnek nem is rossz.
