Átépítés, nem szabadságharc
A kormányváltás után a szabályozási ösztönzőinket és gazdaságfejlesztési támogatási forrásainkat az összeszerelő ipar helyett a tudásalapú tevékenységek fejlesztésének szolgálatába kell állítani, a változás azonban nem történik meg egyik napról a másikra. Feltételei mind az emberi erőforrások oldaláról, mind a tőkeképzés, a piacépítés és technológiai átalakítás területén csak fokozatosan érnek meg, és szabnak új irányt a piaci szereplők döntéseinek. Határozottan kell utat nyitni a progresszív változásokhoz fűződő érdekeknek, de a magyar társadalom jelenlegi képzettségi szerkezetében csínján kell bánni a „teremtő rombolás” eszméjével. Nem szabad megismételni az 1990 utáni hibát, amikor ideológiai elkötelezettségből és a vélt politikai ellenség gazdasági bázisának eltörlése céljából szándékosan is leromboltak még működőképes gazdasági egységeket, anélkül, hogy helyébe lépett volna a jobb, a hatékonyabb, és a régiből kiszoruló millióknak új létalapot tudtak volna teremteni.
Nincs szükség szabadságharcra. A tudásgazdaság kiépítésére irányuló gazdaságfejlesztést nem a külföldi befektetők ellenére, hanem velük együttműködve kell megvalósítani. A magyar gazdaságnak egy gazdaságfejlesztési koncepcióváltás után is szüksége lesz a külföldi befektetésekre, nem csak az általuk teremtett munkahelyekre és az ott termelt nemzeti jövedelemre, hanem a rajtuk keresztül épülő világgazdasági kapcsolatokra és a hazai munkavállalók ott szerzett munkakultúrájára, technológiai tapasztalataira is. Ahogyan létre jön a képzett és alkotóképes emberek kritikus tömege, úgy növekedhet a külföldi befektetésekben is a magas hozzáadott értéket alkotó munka részaránya.
Hozzáértő kormányzat
Magyarországon a rendszerváltás óta a kormányzati struktúra építésének és a kormányzati munkamegosztás alakításának elsődleges szempontja nem a hatékony kormányzás, hanem a közjavak feletti rendelkezésnek a hatalmon lévők kezébe vonása volt. A kormányra került pártok újra és újra nem csak a politikai posztokat betöltő vezetőket cserélték le saját embereikkel, hanem a szakértők jelentős részét is. Ezzel a kormányzati apparátus kollektív tapasztalata, együttműködési képessége folyamatosan erodálódott. A kormányzati munka szakmai színvonala, a szakpolitikák megalapozottsága ciklusról ciklusra romlott. Mára megszűnt a szakpolitikai kormányzás. A kormányzati apparátus feladata csak a hatalmi centrumban született politikai döntések végrehajtása.
Az Orbán rendszer utáni kormányzás legyen tudásalapú. Intézményes szervezeti és munkakapcsolatok kiépítésével, megerősítésével is gondoskodni kell arról, hogy természeti környezetről, a társadalomról, a technológiai fejlődésről, a világgazdaságról és a nemzetközi politikai viszonyokról rendelkezésre álló tudományos ismeretek, prognózisok becsatornázódjanak a kormányzati döntés-előkészítésbe. A releváns ismeretek – mint a döntéseket befolyásoló objektív tényezők – jelenjenek meg a döntés-előkészítő dokumentumokban. Mielőtt az Országgyűlés vagy a Kormány egy hosszú távú fejlesztési projektről vagy a társadalmi viszonyokat jelentősen érintő programról dönt, arról a tudomány művelésének szabályai szerint szervezett, nyilvános vitát kell rendezni.
Helyre kell állítani a felelős szakpolitikák intézményrendszerét. Újra kell építeni az állami szervek szakemberállományát. Meg kell teremteni a politikától független, a döntés-előkészítő és közigazgatási feladatok szakszerű ellátására alkalmas stabil köztisztviselői kar egzisztenciális biztonságát.
A nyomor öröklődik
Vecsei Miklóssal két évvel ezelőtt készült interjúban olvasható mondat drámai tömörséggel foglalja össze a lakosság egyharmadának sorsát az elmúlt negyedszázadban.
A rendszerváltás után a magyar társadalomból és politikából az intézményes, az állam működésében megnyilvánuló szolidaritás minden eleme hiányzott. A munkanélkülivé válók egy része ugyan öregségi vagy rokkantsági nyugdíjba menekülhetett, az aktív, konstruktív szolidaritás hatékony intézményei (a felbomló struktúrákból kihulló tömegeket segítő szociális ellátás, a támogatott átképzés, gyermekeiknek a felzárkóztató oktatás, a munkahelyteremtő gazdaságfejlesztés, a lakáspolitika) azonban politikai szándék híján nem jöttek létre, illetve nem feleltek meg a gazdasági átalakulás következtében előálló helyzetnek és a társadalmi fejlődés igényeinek. A magukat baloldalinak valló kormányok idején valamelyest zárult a jövedelemolló, de a rendszer kirekesztő jellege nem változott.
A 2010-ben hatalomra jutott pártszövetség az egykulcsos adó bevezetésével, a jövedelmeknek a legszegényebbek terhére és a felső jövedelmi ötöd javára végrehajtott átcsoportosításával, a szociális ellátások súlyos szűkítésével és egy zsákutcás, a politikai érdekek érvényesítésére használt közmunka rendszerrel nyíltan, a legkegyetlenebb módon tagadta meg a szolidaritást. Az intézkedések magyarázata az volt, hogy a (módosabb) középosztály vállalkozásai, fogyasztása révén a felzárkózási lehetőség „lecsorog” az alsó jövedelmi kategóriákba is. A rendszer vezetői és apologétái nyíltan szegényellenes ideológiát hirdetnek: ’A legszegényebbeket fel kell áldozni, hogy a többség fejlődhessen.’ – mondja egy rendszerhű „tudós”, ’Miért kellene felzárkóztatni? Suszter maradjon a kaptafánál.’ – mondja egy filozófiájára büszke „konzervatív”. „Akinek nincs semmije, az annyit is ér.” – mondja egy miniszter. A miniszterelnök Bibliából vett példázattal igazolja a szegények érdemtelenségét.
E gazdaságpolitika jótéteménye nem csorog le. A társadalmon belüli szakadék mélyül. A lakosság legalacsonyabb jövedelmű tizede a 2010-es években alig feleannyiból tengődik, mint amennyi a rendszerváltás előtti fogyasztása volt. Egy nemzetközi elemzés szerint a szegénységgel és a társadalmi kirekesztettséggel veszélyeztettek aránya 2013-ban Magyarországon a lakosságon belül – folyamatosan romló tendenciával –33 százalékot tett ki. Ez a legmagasabb arány a visegrádi országok között. Azóta – a számbavétel módosításával átfestett adatok ellenére – ténylegesen tovább romlik a legszegényebbek helyzete. Megrendült az alsó középosztály egzisztenciális biztonsága is.
A nincstelen egyharmad is a nemzet része
Miért kulcseleme a jövőképnek a szolidaritás? Mert milliós tömegek kilátástalan nyomorába való belenyugvás erkölcstelen, és elveszi az ország felzárkózásának esélyét. Változtatás ezen a helyzeten nem csak a szegénységgel és kirekesztettséggel veszélyeztetettek érdeke, hanem az egész nemzeté. Milyen esélye van egy olyan országnak a felzárkózásra, ahol a lakosság legalább egyharmada képzettség, munkakultúra, munkahely, közlekedési infrastruktúra és még más feltételek hiánya miatt a legszűkebb napi létfenntartásához szükséges jövedelmet sem – vagy legfeljebb annyit – képes létrehozni. Hogyan gyarapodnak annak az országnak az „emberi erőforrásai”, amelyben gyakorlatilag megszűnt a társadalmi mobilitás, a szegény és képzetlen szülők gyermekének – lenne akármilyen tehetséges – nincs esélye arra, hogy tanult emberré váljon. Ebből az állapotból csak önerővel tömegesen nem lehet kiemelkedni. Vitathatatlan az állam felelőssége és a társadalom cselekvőképes tagjainak felelőssége is.
Ebben sajnos nem állunk jól. A lakosság számottevő hányada, miközben a szolidaritás költségeitől félti saját jövedelmét és egzisztenciáját – helyeselve vagy szemlesütve – elfogadja a szegényeket sújtó politikát. A szolidaritás megtagadása saját honfitársainktól jó talaja az idegengyűlöletnek, és viszont. A kormányváltásra törekvő politikusoknak össze kell fogni a szolidaritás feltámasztása érdekében is.
A társadalmi szolidaritás nem jótékonyság, nem könyörület, nem az éhséglázadás megelőzésére szolgáló óvintézkedés, hanem alapvető érték, a társadalmi élet minden fontos elemét átható magatartás és intézkedésrendszer, hosszú távú program az emberi méltóság helyreállítására és megőrzésére, a leszakadó rétegek felemelésére, az egészségi és egyéb okból szükséghelyzetbe került személyek, családok támogatására. Legfőbb tartalmi követelményei:
- Hosszabb távon a szegénység és a kirekesztés leküzdésének alapvető feltétele a hátrányos helyzetű rétegek számára is az értékalkotó munkához szükséges tudásra és a társadalmi mobilitásra esélyt biztosító oktatási rendszer.
- A nemzeti jövedelem olyan újraelosztását kell megvalósítani, amelyik a legszegényebb rétegek számára is biztosítja az ország fejlettségi szintjén az emberhez méltó életet. Ez feltétele annak is, hogy élni tudjanak az oktatás által nyújtott felemelkedési lehetőséggel. A progresszív személyi jövedelemadó a szolidaritás egyik anyagi forrása és egyben politikai deklarálása.
- Értékteremtő foglalkoztatás. Oktatással, átképzéssel segíteni a közfoglalkoztatottakat, munkanélkülieket átlépni az értéktermelő munkába.
- Esélyteremtő infrastruktúrafejlesztés és szolgáltatások. A hátrányos helyzetű régiók közlekedésének, a szociális bérlakás szektornak a fejlesztése, a szociális gondozás kiterjesztése, stb.
- A munkavállalói jogok méltányos szabályozása (a munka törvénykönyvének újra kodifikálása)
- A szociális jogok újraszabályozása és alkotmányba foglalása
- A fogyatékkal élők közlekedését, munkáját, tanulását, jogérvényesítését segítő infrastruktúra és társadalomszervezés.
Átmenni a tű fokán
Egy ilyen jövőkép nem helyettesíti a minden lényeges ügyre kiterjedő programalkotást, inkább iránytűként és mérceként szolgálhat a részletes program elemei, az átalakulás lépései számára.
Azonban ahhoz, hogy megszülessen az átalakulás programja, nagyon sok politikusnak át kell menni a tű fokán. Szembenézni egy negyedszázad örökségével, a politikai cselekvés következményeit kivetíteni egy következő negyedszázad horizontjára, a közvélemény retrográd áramlataival szemben is képviselni elveinket – nem ígérkezik könnyű feladatnak. És ha mindez sikerül, az igazi nehézség az után következik. Ha 2018-ban meg is nyílnának a társadalom- és gazdaságpolitika megváltoztatásának feltételei, az új aktorok egy kivéreztetett országban lépnek színre. Széles néprétegek több évtizedes iskolázási hátrányai, az oktatási rendszer retrográd átalakítása 2010 után, a tanult és alkotóképes állampolgárok tömeges kivándorlása, a hanyatló versenyképesség, a szélsőséges vagyoni polarizáció, a nagyarányú vagyon- és jövedelem kiáramlás, a bizalom hiányában menekülő tőke, az élet minden területére kiterjedő központosítás bénító hatása, a következő választási ciklusra jutó uniós támogatások erőltetett lehívása és elköltése olyan feltételeket teremt, amelyek között a remélt felzárkózás egy emberöltőnyi időszakot igényel. De ha ettől visszarettenünk és most nem váltunk, egy emberöltő után az európai lét esélye is elvész.