Széchenyi István a Naplóban 1826. december 10-én a következőket írta: „Mindenható Isten hallgasd meg mindennapi imádságomat. Töltsd el szívemet angyali tisztaságú szeretettel embertársaim iránt, hazám iránt és honfitársaim iránt. Sugalld nekem, mit és hogyan kell kezdenem, hogy egykoron a tőkével, melyet rám bíztál, elszámolni tudjak. Gondolkodni és dolgozni akarok, éjjel-nappal, életem végéig. Gyarapítsd ami jó - tipord el születésekor ami rossz gyümölcsöt teremne. Segíts nekem, hogy minden szenvedelmet elfojthassak magamban. Engedd, hogy a világon mindent lelkem igaz alázatával szemlélhessek és kezdhessek - és engedd, hogy az angyal, ki engem megvilágosít, békességben és csendes boldogságban éljen. Ez imádságom ne mondassék hanem szüntelen cselekvés által küldessék az égbe.”
A legnagyobb magyar imája szerint élt és alkotott. A Teremtőt imádó Széchenyi egyéniségét gyermekévei alapozták meg. Szülei Tóth Farkasnak, a soproni gimnázium igazgatójának közreműködésével a kiváló nevelőt, Lunkányi Jánost - aki a pesti bölcsészeti karon végzett - kérték fel gyermekük neveltetésére. Lunkányi nemcsak a közismereti tárgyak oktatására, hanem az erkölcsi nevelésre, a hitélet megalapozására is nagy gondot fordított. Széchenyi évekkel később írta, hogy „az első hittanoktatás roppant hatással volt misztikum iránt erősen fogékony gyermeki lelkületemre”. Személyiségfejlődésére az is jelentősen hatott, hogy gyermekként az 1790-es években nap mint nap átélte apja mély vallásosságát, aki „misét hallgat a szobájában s este cselédjeit összegyűjti s litániát énekel velük” - írja Kazinczy Ferenc, a család barátja. Széchenyi édesanyjának is a vallás világa töltötte be az életét, aki István fiát papnak szánta, már születésekor Istennek ajánlotta fel. Bár végül nem a papi hivatást választotta, de gondolataival, cselekedeteivel a Teremtő útját járta. Ezt a sikeres utat segítette Albath Szaniszló ferences szerzetes és Lonovics érsek is. Albath Szaniszló Széchenyihez hasonlóan sokszor ostorozta a főnemeseket, akik hátat fordítanak a közjónak.
Istent a földi világban tetteinkkel kell imádni, írja Széchenyi. Így is cselekedett. Figyelemre méltó a Naplóban 1822 áprilisában megfogalmazott feljegyzés, amely szerint Széchenyi és a református Wesselényi Miklós a húsvéti ünnepeket a Párizshoz közeli La Trappe kolostor szerzeteseinek vendégeként töltötték. Szabályaik a trappistákat némaságra és névtelenségre kötelezik, naponta 11 órát imádkozással töltenek. „Téboly ez vagy valóság? Minden érzelmet elfojtani. A többi embertől elzárkózva, egoista módon csupán a saját lelkünkről gondoskodni?” Széchenyi mély vallásosságát nem ez a felfogás alapozta meg: meg volt győződve arról, hogy a tevékeny, eredményekben dús, a közszolgálatában eltöltött élet az, ami Istennek tetsző. A Világ című könyvében ki is fejtette: „Felebarátit szolgálni, természet ajándékait bölcsen használni annyi, mint Istent tisztelni és szavát fogadni”.
