Újra és újra abban reménykedünk az egyes merényletek után, hogy utoljára kell leírnunk szinte szó szerint ugyanazokat a sorokat. Minden egyes véres terrortámadás után abban bízunk, Európára most csapott le utoljára a vallási fanatizmus, s nem kell többé ártatlanoknak meghalniuk azért, mert egyesek visszaélnek saját vallásukkal, s nem értik, vagy nem hajlandóak megérteni azt, hogy Isten, Allah vagy Buddha a felebaráti szeretet képviselője és nem a gyűlöleté. Arra gondolunk, győznie kell a józan észnek az őrület felett, s mindörökre eltűnnek törékeny világunkból a halál kultúrájának követői, akiknek érvrendszere az öldöklésben merül ki.
Sajnos mindig csalódnunk kell. Rendre ott csap le a terror, ahol a legkevésbé számítunk rá. Manchester a tolerancia, a kozmopolitizmus városa. A helyi arénában önfeledt fiatalok ezrei gyűltek össze, hogy kedvenc előadójukat hallgathassák. Az ünnep, a szórakozás óráit remélték, ehelyett olyan tragédiát éltek át, amely örök nyomot hagy a túlélők lelkén. Talán sosem lehet teljesen feldolgozni azt a drámát, amit átéltek. Az ártatlan tinédzserek sikolyát, a földön fekvő véres testek látványát, a segítségért könyörgők kiáltását, az életben maradásért vívott küzdelmet.
Ismét megmutatkozott az, amit már 2015 novemberében Párizsban és 2016 júniusában Nizzában is átélhettünk. A terror fanatikusainak legnagyobb ellenfele az életigenlés. S ez is csak azt bizonyítja: ők nem egy jobb világot akarnak, ahogy hirdetik, hanem csakis a pusztulást.
Közép-Európában és itthon ismét lehet kampányolni azzal, hogy lám, idehaza nem képzelhető el hasonló tragédia, mert megvédték az országot a bevándorlóktól. Kit érdekelnek ilyenkor a tények, például az Egyesült Királyság története, demográfiai viszonyai. Tény, Nagy-Britannia Franciaországhoz hasonlóan különösen veszélyeztetett, hiszen sokan tértek vissza a szíriai és iraki harcmezőről, mosták ott át az agyukat a mai kor sátánjai. Az országban több mint 3 millió iszlám hívő él. Franciaországgal szemben azonban a muzulmánoknak mindössze hét százaléka arab származású, 38 százalékuk pakisztáni, 15 százalékuk pedig bangladesi. Nagy többségük sokadik generációs brit állampolgár. Felmenőik évtizedekkel korábban vándoroltak be Nagy-Britanniába a Brit Nemzetközösség valamely államából. Félreértés ne essék: a britek nem a muzulmán bevándorlók miatt szavaztak az EU-ból való kilépésre, hanem mert úgy vélték, az uniós munkavállalók elvették a kenyerüket.
A terror újfent megmutatta igazi arcát, a terroristák és felbujtóik gyávaságát. A különösen brutális bombát bevető öngyilkos merénylő védtelen áldozatokat szemelt ki, akik előtt még oly sok szép év állhatott volna, s akiknek semmi közük sem volt a britek szíriai légicsapásaihoz.
A terroristák meg akarják osztani a társadalmat, azt kívánják elérni, hogy a félelem legyen az úr. Nem szabad engedni nekik. Amint azoknak sem, akik – Ferenc pápa megfogalmazása szerint – a szavaikkal terrorizálnak. Mert ők azok, akik egy társadalomban elvetik a gyűlölet magvait.
