Aki manapság az elmaradó nézők miatt talál fogást a magyar focibajnokságon, az az utolsó játéknapon hunyja be a szemét: két helyszínen ugyanis már napokkal a kezdő sípszót megelőzően eldőlt, hogy minden jegy elkelt, így nem nyitnak ki a pénztárak a mérkőzésnapokon. S akkor még nem szóltunk az FTC és az Újpest szintén szombati derbijéről, amely évről évre a liga legnézettebb mérkőzése.
A fokozott érdeklődést persze nyilvánvalóan nem a nyáriasra váltó időjárás, esetleg valami hirtelen fertőző fociláz számlájára kell írni. A Bozsik-stadionban 24 év után lehet bajnok a Honvéd az ugyancsak a végső elsőségre hajtó Videoton ellen, Borsodban pedig kiesési rangadót rendeznek a DVTK és a Debrecen között. A zöldek és a lilák rivalizálását talán senkinek nem kell bemutatni.
A sorozat átlagnézőszáma rendre rávilágít, hogy a „mi focink” nem ezekben az években a legnépszerűbb, azt azonban nem lehet nem észrevenni, hogy a magyar futball egy lappangó, ámde masszív tömeget még mindig képes megszólítani. Emlékezetes: a tavaly nyári Európa-bajnokság magyar sikereinek idején ezrek őrjöngtek önkívületben az utcákon, most pedig ugyancsak komoly tömegek vívtak a jegyekért; noha senki nem ígért az érdeklődőknek ingyen ebédet, leárazott lábbelit, sem árengedményes álomnyaralást.
Az emberek a várható küzdelemre és az emóciókra fizettek be.
Évek óta – sikertelenül – keresik a választ klubok képviselői arra, hogy vajon mi kellhet ahhoz, hogy megszólítsák ezeket a drukkereket. Tanítsák meg feltétel nélkül küzdeni a labdarúgókat – ezzel úgy néz ki, ma is kisebb népvándorlást lehet elindítani.
