Reggelente, ha viszem a gyereket oviba, szoktunk munkásokat látni a környéken, úgy értem, munkásruhába öltözött, igazi proletárokat, vagyis kétkezi embereket, fiatalokat és negyveneseket egyaránt, ácsokat, szobafestőket, állványozókat, útburkolókat és kukásokat, és ha a négyéves megkérdezi, hogy mit csinálnak ezek a piszkos ruhába öltözött bácsik, akkor mindig azt mondom nekik, hogy az életünket építik. Tudom, ez nagyon is patetikus, de azt szeretném, ha a gyerek a fejébe vésné, hogy tisztelni kell a piszkos munkásruhába öltözött igazi proletárokat, vagyis a kétkezi embereket, fiatalokat és negyveneseket egyaránt, mert nekik köszönhetjük – szoktam magyarázni tehát: patetikusan –, hogy nekünk van hol laknunk, van min járnunk, van mit ennünk, van mit viselnünk, egyszóval a munkásosztály feltétlen tiszteletére nevelem a gyereket. Ez elvi kérdés, ebből nem engedek, habár a társadalmi osztály fogalmának definiálására még nem vetemedtem, ezzel ráér még szegény gyerek, ha majd öntudatra ébred – ráadásul én magam is is össze vagyok kavarodva kissé, már ami az öntudatra ébredést illeti. Marxi értelemben, azaz tudatosan vívott osztályharcról ebben az országban nem tudok, s arról sincs tudomásom, hogy a millió és millió elnyomott tudatában volna annak, hogy a nagyburzsoázia és a tőke az ő halálos ellensége; éppen ellenkezőleg, az elnyomottak minden vágya, hogy végre nagyburzsoák legyenek ők is, és ellenséges tőkét halmozzanak barátságos elnyomás közepette, mert tudván tudják, hogy ebből hasznuk lesz: méghozzá az a hasznuk lesz, hogy nem csak havonta kétszer esznek húst, mert már megint itt tartunk, Magyarországon milliók egyik vágya az, hogy lehetőleg minden nap legyen mit enni. Azt hiszem, a marxizmus terén mutatott hiányosságaim miatt TGM-hez kellene beíratnom magamat és idővel a gyereket, persze egy új, XXI. századi „repülő egyetemre". Akarom mondani, „repülő óvodába", ahol TGM tán elmagyarázza nekünk, nekem és a gyerekemnek, hogy hol húzódnak most osztályharcunk frontjai, ha húzódnak egyáltalán azok a frontok.
Fotó: Thinkstock
Mondom, efféle elméleti felkészítéssel hozom-viszem Budán a gyereket, akit egyik nap a játszótérre vittem, mert hintázni akart, erről sajnos nem tudom leszoktatni, hiába érvelek azzal, hogy nekem most otthon kellene ülnöm, és regényeket kellene olvasnom, a gyerek nem enged, hintázni akar, és semmibe veszi elnyomó hatalmamat.
Hintáztunk hát, ami abból állt, hogy én kedvetlenül löktem, ő meg röhögött. Mellettem az unokáját egy nagypapa hintáztatta, akit máskor is szoktam látni, kivételesen jól öltözött ember, aki még a játszótérre is zakóban, fehér ingben, nyakkendőben jár. Látszik rajta, hogy ezt szokta meg. Igaz, rajtam is könnyű, nyári zakó volt, meg szalmakalap, de nyakkendőt azért mégse kötök. Azt nem. Szóval e nagypapával hintáztattunk hát, ki-ki a sajátját, mikor a nagypapa unokája, egy négy év körüli kisfiú átkiabált nagy büszkén az én négyéves kislányomnak, hogy az ő apukája bankvezér, bibibi.
Nem azt mondta, hogy elnök vagy igazgató.
Hanem vezér.
Tán vezérigazgatóra gondolt, mindenesetre az én csöppségem zavara nem tartott sokáig. Gondolkodott, hogy mivel vágjon vissza, majd fölragyogott a szeme, és azt rikkantotta vissza:
- Az én apukám pedig munkás, bibibi!
A hatás leírhatatlan volt.
A kisfiúnak tényleg elállt a szava, erre aligha volt fölkészülve. Magamban adtam egy piros pontot a kisleánynak, majd büszkén fordultam a nagypapa felé, na, mit szól, milyen nagyszerű kisleányom van nekem?
Azt hittem, elismerően bólogat majd a poén hallatán, de nem. A nagypapa megkövülten állt, az arcomat bámulta, majd lassan végignézett rajtam, lassan és megfontoltan, ajkat kissé lebiggyesztve, összeszűkült szemmel végigmért, és kereste bennem a…
Mit is keresett bennem?
Tán a munkást kereste bennem, a gyanús alakot? Nem tudom. Csak a növekvő zavarát láttam, azt a nyílt és őszinte rácsodálkozást, hogy na tessék, mik vannak, fura egy világ ez, ez volt a szemébe írva.
Hiszen ez itt egy munkás.
Nem tudom, mi baja lehetett a szóval.
Eszembe jutott az is, hogy tán éppen én vagyok az, akinek e szóval baja van. Hiszen nem tudom hová tenni, nem tudom elhelyezni sehol, mert a magyar közbeszédben és a magyarok egymás közötti érintkezésében ez a szó nem létezik. Nem azt mondom, hogy tabu, de az bizonyos, hogy mélyen le van nyomva a társadalmi tudat feneketlen alvilágába. A szó nincs, akkor hát munkás sincs. De ha munkás nem létezik, akkor ki ez az alak itt? Ezt láttam a kifogástalanul elegáns nagypapa szemében. Vagy legalábbis ezt láttam bele. Zavarban voltam, és ő is zavarban volt, mert a társadalmi tudat feneketlen alvilágából váratlanul előbukkant szóval nem tudtunk mit kezdeni.
De a nagypapa egyszerre csak megpróbálta.
- S milyen munkás a papád? – kérdezte gyöngéden, mire a kislányom gondolkodás nélkül vágta rá:
- Hát olvasómunkás! Folyton csak olvas! Ez a munkája.
Azt a boldog megkönnyebbülést, ami a nagypapa arcán elömlött! Uramisten!
S akkor helyette én szégyelltem el magam.
