Takaroggyá kifelé! - ordított Jancsi a vékony, szemüveges, öltönyös emberre. Az riadtan húzta be maga mögött az ajtót. Ahogy mondani szokás, az illető rosszkor volt rossz helyen.
A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat segédmunkás kommandójának a főhadiszállása ugyanis egy Gorkij fasori (a fiatalabbak kedvéért ma Városligeti fasor) palotácska alagsorában volt. A földszinten a cég irodáinak egy része kapott helyet, az emeletet azonban a Magyar-Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) foglalta el. Persze önmagában még ez sem okozott volna konfliktust, de…
Aznap a szokásosnál is hangosabbra tekertük az alagsori „váróteremben” az öreg világvevő készüléket, hogy a lehető legkevesebbet veszítsünk Cseke László Teenager partyjából, mert a Szabad Európa rövidhullámait az emeleti baráti társaság névadói meglehetős erőbedobással zavarták az éterben. Ezért hol elhalkult, hol ismét élvezhetővé vált az adás.
Már nem emlékszem, melyik számot nyomta Cseke Laci bá’, de vélhetően Jancsinak nagyon tetszhetett. Ekkor toppant be a balszerencsés osztályvezető és udvariasan arra kérte az alagsori kaszinó tagjait, hogy halkítsák le a rádiót, mert ugye a szovjet elvtársak….
Csak hogy Jancsit nem igen érdekelték sem a szovjet, sem a magyar elvtársak. Valószínűleg oxigénhiányosan születhetett, és ezért a mozgás- és beszédkoordinációja erős kihívásokkal küzdött. Kicsit csoszogva járt és a keze meg a feje sem mindig arra és úgy mozgott, ahogy a gazdája akarta. A beszéde is némileg kásás volt, viszont amit ezekből a képességekből elvett a teremtő, visszaadta fizikai erőben. Jancsi egyszerűen bivalyerős volt. Gyakran mesélt nekünk arról, hogy a külvárosban nyulakat tart. Büszkén emlegette, ha nyúlpaprikásra vágyik, kivesz egy tapsit a ketrecből és egy fa bunkócskával egyetlen tarkócsapással öröklétre szenderíti a kicsi szőrös állatot.
A magas beosztású ember tehát mentette az irháját és persze ránk nézve semmilyen következménye nem lett az afférnak. És nem csak Jancsi miatt. Mi ugyanis tisztában voltunk azzal, hogy a kor hivatalos ideológiája szerint az uralkodó osztályhoz tartozunk. A munkáshatalom részei voltunk. Bár kissé deviáns keresztmetszetét alkottuk a dolgozó ifjúságnak. Jancsin kívül érettségizett, sőt, néhány évig egyetemre járó tagunk is volt, jómagam pedig birtokosa voltam az érettségi után a Práter utcában elvégzett fényképész szakmunkás iskolai oklevélnek. Helyzetünket tovább erősítette, hogy ha kirúgtak volna minket, a vezető elvtársnőknek és elvtársaknak kellett volna cipelni az asztalokat, szekrényeket, meg a 8-20 kiló közötti céges nejlonszatyor csomagokat.
Ezeket a zacskókat egyébként a vállalat százhalombattai raktárából kellett egyéb tárgyakkal együtt egy Barkas kisbuszban - amit Ny.né, egy mindig jó kedélyű fiatalasszony vezetett - az Andrássy úti központba, illetve a Székely Mihály utcai irodákba vinni. Ilyenkor kötelező volt a zacskókból egy bizonyos mennyiséget közvagyonból magánvagyonná transzformálni. Persze előfordult, hogy mire kiértünk, már megelőztek bennünket a szállítók és például a Tesla lemezjátszókban már alig akadt tű.
A cégnek volt egy raktára a „nyóckerben”, a Krúdy utca egyik pincéjében is. Onnan vitték a vidéki üzletekbe a nejlonzacsikat. Mi csatárláncban dobáltuk föl a pincéből a csomagokat az éppen esedékes teherautóra, bár előfordult, hogy túlméreteztük a zöldszilváni bevitelt és elküldtük a méltatlankodó ügyfeleket, mert nagyon fáradtak voltunk és inkább szundítottunk kicsit a zacskóhegyeken. Sokat nem vitatkoztak velünk, mert láthatóan jó erőnlétnek örvendtünk a csatárlánc „effektusnak” köszönhetően. Kicsit bosszantott is, hogy az akkor ritka kincsnek számító farmerdzsekimbe egy hónap után alig fértem bele.
Jancsi persze felmentést kapott a raktári munka alól, hiszen nem sok hasznát vettük volna, leginkább a cipekedésre volt alkalmas. Persze néha a „finomabb” megbízásokból is baj lett.
Egyszer valami fontos elvtársat vártak a központba és Jancsival ketten hordtuk az asztalokat, székeket, majd sajnos a szendvicses tálcákat is. Jancsi azonban váratlanul elbotlott a saját lábában és a tálca tartalma a padlón landolt. Kollégám éktelen haragra gerjedt és a magyar nyelv gazdag káromkodás készletét szinte kimerítve átkozódott. Végül győzött a pragmatikus idea és szépen visszapakolta a talajgyakorlaton túlesett szendvicseket és most már baj nélkül eljutott a rakománnyal az asztalig. Útját megszeppent irodisták és különböző rangú vezetők kísérték, de senki nem merte megróni Jancsit. Én is csak befelé, némán röhögtem. No nem Jancsin, hanem elképzeltem, hogy milyen arcot vágnak majd a vállalati elvtársak, amikor a fontos elvtárs nekilát a szendvicseknek. És lesz-e, aki mer nem enni vele.
Aztán persze szétszóródtunk, ki disszidált, ki öngyilkos lett, ki meg „kiiratkozott” az uralkodó osztályból és valami „rendes” állásba ment. Jancsit is elvesztettem szem elől és több mint 40 éve láttam utoljára imbolygó alakját, hallottam harsogó üvöltését.
Akár él, akár hal Jancsi, a nyulaknak már bizonyosan nem kell tartaniuk tőle.
