Még ma is előttem van az a délután.
A hatvanas évek elején járunk, az első őszi napokban. Apám a megszokottnál korábban, délután fél ötkor rohan haza, hogy fogadja a Tüzelőipari Vállalat embereit. A gangon órák óta kint állnak a felső emeletek lakói, főként nők, csodálatos, ismeretlen szavak röpködnek a levegőben: tojásszén, brikett, rönk… Lent a pince ajtaja nyitva, s engem megbabonáz, hogy a dohos, sötét, olykor patkányoktól hemzsegő pincéből, amit tavasztól őszig csak lomtárnak használunk, bőröndökkel, szánkókkal, biciklikkel tömünk tele, a szénszállítás napján milyen csudálatos hely válik. Előző este mindenki kirámolta a rekeszét, kidobálta a kopott, ósdi holmikat, hogy helyet csináljon a tüzelőnek. Kis körbe tömörülve álldogálnak a pinceajtó előtt a ház férfi lakói, beszélgetve, gondterhelten várakoznak. Ott állok apám mellett, fogom a kezét, hétéves, ha lehetek, életemben először veszek részt ilyen eseményen.
Nagy izgalom lesz úrrá mindenkin, amikor megérkeznek a képzeletvilágom Belzebubjaira emlékeztető, fekete arcú, ujjatlan hálótrikóba bújt, vagy mezítelen felsőtestű szeneslegények, s egymás után ugrálnak le a kocsi tetejéről, a Mária utca sarkán. Ábrázatuk komor, szemük villog, tényleg megérdemlik azt a nagy hűhót, amit a felnőttek csapnak körülöttük, gondolom, és egyszerre találom őket vonzónak, taszítónak és ijesztőnek.
Mindenki megindul feléjük, kisebb tülekedés támad, de hamar kialakul a megfelelő sorrend a lakók között, kezdődhet a munka. A szenesemberek ócska zsákot kanyarítanak a vállukra, hogy ne döfje ki a bőrüket a kosár, s előregörnyedve cipelik hátukon a szénnel töltött hatalmas kosarakat a pincébe a hosszú udvaron át. Csak bámulom, mekkora erő van bennük. Most mi kerülünk sorra. Nagyon kell figyelni, mondja szigorúan apám, nehogy elmérjék. A szomszédoktól már hallottam, hogy a szenesemberek „elmérik” a szenet, vigyázni kell velük, de lám, nálunk minden rendben megy. Apu minden egyes kosárnál, ami a pince-rekeszünk felé indul, húz egy strigulát a füzetébe, és amikor négy összegyűlik, az ötödikkel keresztben áthúzza őket. Elégedettnek látszik, mosolyog, próbál beszélgetni az emberekkel, de az nem nagyon megy. Már csak két kosár van hátra, mondja, amikor mintha a föld alól bújt volna elő, előttünk terem Margitka. Özvegyasszony, az elvált lányával a cselédlépcső egyik udvari lakásában él, mindenki Margitkának hívja, de mi a háta mögött csak boszorkaként emlegetjük, mert kontyba fogott fekete hajával, lebiggyedő szájában cigarettával örökké hadonászik és toporzékol, valahányszor a közelében játszunk, és kicsit hangosabbak vagyunk a kelleténél.
Most némán, esdeklő tekintettel nézi apámat, aki éppúgy megrökönyödik ezen, mint én. Nagyon furcsa, ilyennek még sose láttuk őt. Szeméből könnyek peregnek, szája széle rángatózik, tekintetétől meg kell a szívnek szakadnia. Átvertek, közli elfúlt hangon, utánaszámoltam, és egy kosárral kevesebbet kaptunk. Megfagyunk a télen, ha nem lesz elég tüzelőnk.
Apám gondterhelten ráncolja össze a homlokát, majd odalép a hozzá legközelebb álló szeneslegényhez, szénporos karjára teszi a kezét, és számon kéri rajta a hiányzó kosarat. A legény nyerítve fölnevet, hagyják őt az ilyen mesével, bolond lesz elhinni, amit ez az öregasszony összehord, és menne tovább, de apám megragadja a karját. Pont annyit vittünk, amennyit kell, mordul rá a férfi, és egyetlen mozdulattal kirántja magát apám szorításából.
Apám arca elborul. Nagy hévvel mondja a magáét, követeli a zsák szenet, védi Margitka igazát, miközben ő Apu háta mögé bújva kandikál ki a szeneslegényre, és olyan ékesszóló arcjátékkal alakítja a meglopott, becsapott, sanyarú sorsú özvegyasszonyt, hogy muszáj nevetnem. Apu egyre dühösebben érvel, többen is furcsállva nézik, nem látták még így kikelni magából. Egyszerre csak a szeneslegény Apu elé tornyosul, nem magasabb, de sokkal izmosabb nála, és azt kiabálja dühösen: Engem nem kétszerkettőz ki egy ilyen vénasszony, hallja-e!
Apu egy darabig némán áll, tekintete a szenesember arcát fürkészi. Aztán elindul a pince felé, ijedten követem. Belép a pincénkbe, mely színültig tele van csillogó szénnel, körbenéz, leakaszt a szögről egy hátizsákot, hegedüléshez szokott erős ujjaival megragad egy falnak támasztott lapátot, és teletölti a zsákot szénnel. Margitka riadt totyogással most érkezik. Melyik a maga rekesze, kérdezi kedvetlenül apám, ő mutatja, s Apu indul, beönti a hátizsák szenet a többi tetejére. Azután még kétszer fordul. Állunk hangtalanul, nézzük. Így jó lesz, kérdezi apám, Margitka bólogat, megrezdül feje búbján a kis konty, valami köszönetfélét dadog.
A földszinten állunk, Apu hívja a liftet, felmegyünk a lakásba, pedig még meg kellett volna várni, hogy a maradék két kosárnyi szenet betöltsék a rekeszünkbe. Mosd meg te is a kezed, szól rám Apu, én pedig büszkén vonulok be a fürdőszobába, mert mostantól kezdve minden kétséget kizáróan tudom, hogy az én apám egy igazi férfi, aki akkor is győz, amikor éppen veszít.
