A civil politikai mozgalmak, és a belőlük kinövő pártok egyik fontos küldetése az lenne, hogy kirángassák az embereket a populista politikai manipuláltság pityókás bénultságából. Elhitessék velünk, hogy csak úgy érvényesíthetjük érdekeinket, ha nem fogadjuk el a mai nagypolitika szórakoztatóipari kereteit, és józan fejjel lépünk a közélet színpadára. Hogy nem kedvenceket kell keresnünk, akikért azért rajongunk, mert régi vagy áthangszerelt, szívünkbe égetett-édesített identitás-nótákat fújnak nekünk hazáról, nemzetről, erkölcsről, igazságról, szabadságról, egyenlőségről, múltról, jövőről.
Nyilvánvalóan nem könnyű megtalálni azokat a mozgósító formákat, irányelveket, amelyek öntudatot lehelnek egy polgári hagyományokkal nem rendelkező társadalomba. Örülni kell a közvetlen érdek-képviselet minden kísérletének a szakmai körökben, közéleti klubokban folyó vitáktól a nyilvános demonstrációkon át bármilyen átgondolt politikai kezdeményezésig. Hosszú folyamatról van szó, de az utóbbi időben érzékelhető eredmények születtek.
A lex CEU kapcsán kibontakozó civil tiltakozáshullám megítélése mégsem teljesen egyértelmű a fenti szempontból. Jó, hogy elindult, jó, ha folytatódik, s főképp, ha el is ér valamit. Semmi szégyellnivaló abban, hogy egészséges érdekvédelem hajtja, s teszi egységessé a felsőoktatás résztvevőit. Hiszen az egyetemi autonómia csorbulása mellett az sem mellékes, hogy a területen dolgozó véleményformáló értelmiség, bárkinek köszönheti is kinevezését a vele járó esetleges privilégiumokkal együtt, egy nemzetközi szakmai hálózat része. Ebben a rendszerben, különböző pályázati és egyéb csatornákon nagy pénzek mozognak, megszerzésükhöz nemzetközi elismertséggel kell rendelkezni. Senkinek nem érdeke kockáztatni, hogy kormányzati propaganda- és hatalmi érdekek miatt kizárja magát a rendszerből.
Sajnos azonban a szervezők, a résztvevők, és a körülöttük levő civil politikai szféra ezúttal nem tudott ellenállni a provokatív kormánypropaganda nemzetvédő kontextusából fakadó populista csábításoknak. A kormány a CEU-ügy kapcsán bontotta ki ijesztő módon a Soros-ellenségképet. Először beszélt határozottan külföldről irányított ügynökhálózatról. Lényegében ehhez kapcsolta a tüntetőket, törvényjavaslat szintjén a közéleti civil szervezeteket, s a plakátok már jelzik, ez a megbélyegzés várhat bármely ellenzéki politikusra.
Érthető, hogy mindez nagy indulatokat váltott ki. Mégis kissé aggasztó volt látni, hogy több ellenzéki, civil csoport és közszereplő „örömmel” elfogadja a konfliktusba hajított nemzetvédő kontextust, és hősies révülettel kijelöli az „orosz frontot”. Nem alaptalanul. Hiszen a felsőoktatási és a civil törvény orosz ihletettsége, a hazai hatalmi elit működésének putyini mintái, a Paks 2 körüli bizalmatlanság hirtelen összeért, és berobbanthatóvá vált. Soros „ügynökhálózatának” rémképével szemben fel lehetett állítani az orosz állami diverzánshálózat veszedelmét. Amit szemmel láthatóan sokan nagyon élveznek.
Ki kell térni a nagypolitikára jellemző manipulációk elől
Nem kell unalmas részletességgel feltárni, mi elfogadhatatlan számunkra a putyini rendszerben. Megint csak annyit kell kiáltani: Ruszkik haza! Több kedvelt civil politikusunk sem tud teljesen ellenállni ennek a csábításnak. A Párbeszéd vehemens figurája, Tordai Bence „Putyin-csicska”, „Hazaáruló” feliratokat ragaszt a miniszterelnök ajtajára. Szél Bernadett valósággal lubickol a nemzet védelmének, az orosz befolyás leleplezésének révületében. Csoda hát, ha a rokonszenvesen naiv ligetvédő, zenész-aktivista, Komáromy Gergely jól megdobja festékkel a szovjet háborús emlékművet, ami valahol az antifasiszta ellenállás mementója? És aztán hiába kap észbe, hogy talán „kegyeletsértés is volt a dologban, amibe egyszerűen nem gondoltam bele, sőt, valójában, őszintén szólva nem is nagyon tudtam ezt a szovjet emlékművet, hogy pontosan minek is az emlékműve”. A titokzatos Magomed Daszajev bocsánatkérést követelő karjában találta magát, amiből aztán nemzetbiztonsági botrányt lehetett kreálni.
Jól rá tudtak hangolódni a nemzeti szólamra olyan közszereplők, művészek is, akik független, alternatív szemléletükkel szereztek népszerűséget. Wahorn András a Hír TV Szabadfogás műsorában szinte önkívületben vágta kamerába nézve a fejünkhöz: „a magyar kormánynak tiltakoznia kellett volna, hogy az orosz kormány dolgozói megfenyegetnek fizikailag egy magyar állampolgárt Magyarországon. (…) Ez hazaárulás!” Puzsér Róbert pedig így érvelt az európai orientáció mellett az orosz nagykövetségtől odébb terelt, április 24-i tüntetésen: „Mi, magyarok, a Nyugathoz és nem a Kelethez tartozunk. Nem azért, mert én azt mondom, és nem azért, mert Soros György azt mondja, hanem azért, mert Géza fejedelem és István király 1000 évvel ezelőtt így döntöttek! A magyarokat római katolikus hitre, és nem pravoszláviára térítették! A magyarokat latin és nem cirill betűkre tanították! Ez pedig minket, mai magyarokat kötelez! Itt és most!”
A demokratikus alternatívákat kereső civil oldal nem adhatja át magát effajta lapos, tradicionális nemzetlelkesítő akcióknak, felkiáltásoknak és dogmáknak! Ellenkezőleg, el kell hárítania minden olyan politikai irányt, kampányt, amely veszedelmes, idegen ügynökhálózatokat kreál a közélet köré, összeesküvés-elméleteket gyárt, és bárkit a hazaárulás bélyegével fenyeget.
Ki kell térni a nagypolitikára jellemző manipulációk elől. A konfliktusok józan megközelítése nélkül nem erősíthető az öntudatos, önmagunkat és nem az eliteket szolgáló állampolgári cselekvőképesség. Ennek fényében kéne körbejárni az orosz kapcsolatok problémáját is. Figyelembe véve több értelmezési lehetőséget. Köztük azt is, amely szerint a jelenlegi magyar és orosz politikai rendszer nem azért mutat párhuzamokat, mert Vlagyimir Putyin saját befolyása alá akarja kényszeríteni Magyarországot, hanem mert a társadalmi fejlődés azonos útján evickélünk. A posztszocialista kelet-európai átalakulás kikövezetlen pályáján. Ahol a rendszerváltás utáni bürokratikus privatizáció oligarchikus struktúrákat hozott létre. Ennek lehetnek liberálisabb és autokratikusabb irányú mozgásai is. Mihail Zigar nemrég nálunk is megjelent könyve, a Putyin metamorfózisa jól érzékelteti ezeket az irányváltásokat, amelyek Oroszországban természetesen szélsőségesebbek. De Putyinnak is volt nyugatos korszaka, amikor kedvező benyomást keltett, noha akkor is egy korrupt, korporatív rendszer elnöke volt. Az uniós tagság hajlamos elfeledtetni velünk, hogy politikai életünk, bármennyire sikerüljön is demokratizálnunk, egyelőre egy hasonló rendszeren nyugszik. Ezért kéne minél intenzívebben kialakítani egy erős, társadalmi kontrollra képes civil szférát.
