Fotó: Molnár Ádám
Öt év törmelékét (felszisszenéseit) tartalmazza ez a nem kevés munkával összeállított háromszáz oldalas kötet, ami most, 2017 könyvfesztiváljára időzítve megjelent. A kócos kéziratot többször is átfésültem, de segítség (szerkesztőtárs) nélkül nem mertem volna útnak bocsátani.
Azután minden felgyorsult: Simor Adri és Zsille Gábor korrekcióival már egyenesen a tördelőhöz, Pánczél Andráshoz, tőle pedig nyomdába került a kézirat. Mindez alig egy héttel a fesztivál előtt.
A címet (Az ingázás dicséretét) még Gáborral találtuk ki, kutyafuttában, a „Palackposta”, az eredeti munkacím helyett. A fülszöveget azonban már szerkesztőtársam írta meg. Megbíztam benne, nála jobban ki ismerné „Lábjegyzeteknek” becézett klapanciáimat!
Már nyomdában volt a kézirat, amikor mégiscsak felhívtam Adrit, és megkértem, hogy – ha nem túl hosszú – olvassa be nekem ezt a prompt prezentációt. Megtette: profi munka volt, rövid – ahogy mondani szoktuk – kedvcsináló. Egyetlen hibája, hogy kalandos életutamról szólt, és nem arról, ami - én úgy képzeltem - a könyvben található másfél száz írás lényege.
De hát miről is van szó ezen a háromszáz sűrű oldalon? Szerintem arról, hogy milyen egy félévszázados emigrációból hazatérő író szemével az ország. Hogy egy nyugaton – Latin-Amerikában – szocializálódott magyar optikájában milyenek vagyunk, itthoniak. És főleg, hogy tízezer kilométerről milyen a mai magyar irodalom.
Persze lehet, hogy tévedek, és hogy mindezt csak én szerettem volna így elmondani. Ha nem sikerült, akkor nem marad csak a borítón szereplő kaland. Végül is ez a két világ között ingázó remigráns is én vagyok.
De legyünk konkrétabbak: nézzük a dolgot magát: sok szó esik lábjegyzeteimben arról, hogy mi az, amit irodalmunkból le kellene fordítanunk. Az elfeledettekről, akikről olyan mélyen hallgatunk. Aztán a fiatalokról, akiket felfedeztem magamnak, akiket lefordítottam és kiadtam „odaát”, a vadnyugaton.
Hangot adok ellenérzéseimnek is. Réz Pál szerint „rossz passzban van irodalmunk.” Dés Mihály úgy érzi, azért, mert „nincsen tétje”. Nem képes továbbítani azt, amit csak mi tudunk, közép-kelet-európaiak. Mindezt én is valahogyan így gondolom.
Írok persze társadalmunk nyavalyáiról is. A gyűlölködésről, ami előtt értetlenül áll a hazaszakadt. Mindez karcolatokkal, trópusi helyzetjelentésekkel fűszerezve, hogy ez az egész műfajtalankodás (ez a katyvasz) ha lehet, élvezetes olvasmány legyen. Most már csak az a kérdés: eljut-e az olvasóhoz? Vagy szerényebben: el fogja-e olvasni valaki?
(Deák Laci naplója…)
Most másodszor kerül a kezembe. Az első kiadást magával vitte trópusi fiam. El fogja olvasni - ígérte, de gyanítom, inkább csak Laci fényképe miatt. Most megvettem, másodszorra is, most végre én is elolvasom.
A rendszerváltás éveiről egyre többet tud az ember. Ezentúl azt is, amit – majdnem azt mondtam: alulnézetből – ír róla irodalmunk egyik szomorú napszámosa. Laci naplója elbeszélés és kordokumentum. Kemény, szókimondó. Tétova, bizonytalan. Elkerülhetetlen olvasmány. Történelem.
„A magyar értelmiség igazából elég hitvány banda” – olvasom példának okáért. „Eljátszotta népe bizalmát, történelmi hivatását, feladta tartását és erkölcsi fölényét.” Az, hogy irodalmunk rossz passzban van – ezt már én teszem hozzá – ebből következik.
„Azt gondolom, hogy érett embernek csak a művészettel érdemes foglalkoznia. A művészet eltávolít alkalmi ideológiáktól, dogmáktól, megfoszt az egyszerű megoldásokba vetett bornírt hittől és illúzióktól.”
Egy kicsit magamra gondolva jegyeztem fel azt, hogy „a legtöbb művész viszonylag rövid ideig képes maximális hőfokon, teljes intenzitással alkotni. Hamar beáll a hanyatlás, az önismétlés vagy a rutin korszaka (…), a csúcspont többé nem elérhető.”
Hogy mi még? Jó itt viszontlátni olyan elfeledett pályatársakat, mint Szepesi Attila, Thinsz Gézuka vagy Parancs.
„Egyetlen dolgot remélek… - ezek már az utolsó sorok - azt, hogy az élet egyre bensőségesebbé válik, otthon érezhetem magam saját hazámban, és a hasonló gondolkodású társak, barátok, szeretteim között.”
Botorság lenne? Mindnyájan valami ilyesmiben reménykedünk.
