Lenne egy üzenetem a demokratikus ellenzéki pártok és tágabban az értelmiség számára. Nem, nem az, hogy fogjanak össze a 2018-as országgyűlési választásokra. Ez láthatóan megoldhatatlan feladat elé állította az ellenzéket már 2014-ben is, és most sem látszik, hogy egy évvel a választások előtt más lenne a helyzet. A kérésem az lenne, hogy induljon párbeszéd (horribile dictu: nemzeti konzultáció) arról, hogy a liberális demokrácia milyen változata lenne megfelelő és tömegesen fogyasztható Magyarország számára.
Demokratikus ellenzéki hírfogyasztóként ugyanis a következő jelenséggel szembesül az ember. Kinyitja a TV-t, a rádiót, az online portálokat, a Facebookot, és azt tapasztalja, hogy az ellenzéki hírek túlnyomó többsége a kormány aktuális vétkeivel, korrupciós ügyeivel, Orbán Viktor pálfordulásaival foglalkozik. Paks 2 az orosz befolyást növeli, Mészáros Lőrinc ebbe meg abba vásárolt be olcsón, Orbán régen imádta Sorost, most meg ugye… A pozitív felhangú megszólalások kimerülnek abban, hogy mi Európához szeretnénk tartozni, elég volt az elhibázott keleti közeledés stratégiájából.
Ez sajnos vajmi kevés. Félreértés ne essék, a pártok, a sajtó, a civil szervezetek, de a jóérzésű állampolgárok számára is a hatalom ellenőrzése, a hibák, bűnök, önellentmondások, hátsó mozgatórugók feltárása elengedhetetlenül fontos feladat. Nem ez ellen érvelek. Ez azonban nem elég. Az jól látszik, hogy a kormányt ért támadások a társadalom jelentős részének már nem érik el az ingerküszöbét. Van, aki haszonélvezője a rendszernek, van, aki elhiszi a kormány narratíváját a különböző egzisztenciális fenyegetettségekről. De gyanítom, hogy a társadalom egy jelentős része egyszerűen csak apatikus: “beárazta”, hogy ez a rendszer ilyen, s mivel alternatívát nem lát, ezért túlél, ahogy tud, mint ahogy tették ezt korábbi generációk évtizedeken keresztül a Kádár-rendszer alatt.
Mert sajnos azok, akik a korrupció felszámolását és az Európához való tartozás fontosságát hirdetik, nem veszik észre, hogy sokak számára ezzel nem kínálnak igazán vonzó alternatívát. Sőt ha a polgárokat illetően kicsit empatikusan nézzük meg a dolgot, akkor a demokratikus ellenzék retorikája milliók számára taszító. Ugyanis a kormány támadása nem jár együtt a rezsim által cinikusan felnagyított és gerjesztett, de mindenképpen létező félelmek elismerésével.
Mert miért ne szemlélhetné valaki szkeptikusan a Nyugat válságát anélkül, hogy emiatt EU ellenes, illiberális vagy antidemokratikus lenne? Miért ne tarthatna jogosan a migránsoktól anélkül, hogy embertelen lenne? Miért ne sajnálhatná őszintén, hogy a globalizáció és az európai uniós tagság erodálta Magyarország szuverenitását és nemzeti identitását anélkül, hogy demagóg nacionalista lenne? Ne keverjük össze Orbán képességét a társadalom félelmeinek kihasználására azon félelmek jogos (vagy akár nem jogos) meglétével. Tanuljunk Hillary Clinton példájából, aki a sok bonyolult összetevő mellett – meggyőződésem szerint – azért vesztett Donald Trumppal szemben, mert képtelen volt elismerni az emberek jogos problémáit, összemosta Trump populizmusát a választók - ha tetszik, ha nem - meglévő félelmeivel, és emiatt nem is tudott azokra adekvát megoldásokat kínálni.
Vegyük példának az Európához való tartozás kérdését. 1989-ben, a rendszerváltás idején a transzatlanti szövetségrendszerhez való csatlakozás egyértelmű vágyálom volt, majd tömegesen elfogadott alternatívája lett az összeomló szocialista rendszernek. A NATO védelmet jelentett a Szovjetunió (majd Oroszország) ellen, az EU pedig a régóta áhított gazdasági felzárkózás történelmi lehetőségét csillantotta fel.
Ma azonban mi a helyzet? A NATO-tagság jelentette katonai biztonság és az EU-tagságból fakadó gazdasági előnyök (valami nem várt kormányzati hiba vagy a szokásosnál markánsabb EU-s fellépés esetét leszámítva) nem forognak veszélyben. Viszont az EU gazdasági-társadalmi berendezkedését meghatározó liberális demokrácia mély válságban van. 2008-ban megremegett a nemzeti identitást háttérbe szorító globális kapitalizmus rendszere. A határok nyitottsága, a migránsválság – érzelmi húrok pengetése nélkül is – komoly etikai és logisztikai dilemma elé állítja Európát. Nagy-Britannia épp most hagyja ott az EU-t, Olaszországban elbukott az establishment reformkísérlete, Ausztria majdnem megválasztott egy szélsőjobboldali elnököt, Franciaországban Marine Le Pen az elnökség elvesztése ellenére a Nemzeti Front eddigi legnagyobb sikerét érte el, és pártjával tényezőként kell számolni a júniusi nemzetgyűlési választásokon is. Európa-szerte megerősödtek az EU-szkeptikus és populista politikai erők.
Bár jómagam erősen bízom az EU megújulásában és a liberális demokrácia rendszerének fensőbbrendűségében, mindazonáltal teljesen meg tudom érteni azokat, akik az EU válságát látva szkeptikusan hallgatják a “Tartozzunk Európához” rigmusok skandálóit. A 2008-as pénzügyi válság, Görögország összeomlása, a migráns probléma, a Brexit, a párizsi, brüsszeli, londoni és egyéb terrorcselekmények után Európa másolása ma sokaknak egész egyszerűen nem elég vonzó perspektíva. Vajon a demokratikus ellenzék nem érti, hogy még azok számára is, akik látják a kormány bűneit, teljesen elégséges, akár szimpatikus is lehet a Fidesz húzd meg ereszd meg taktikája, amellyel maximális előnyt próbál meg kisajtolni a transzatlanti szövetségekből minimális elkötelezettség mellett?
A demokratikus ellenzéknek egy vonzó jövőkép részeként ki kell találnia, hogy milyen típusú társadalmi-gazdasági berendezkedés tud megfelelni Magyarországnak, ami nemcsak egy kisszámú városi értelmiséget, hanem milliókat tud megszólítani, és amely orvosolja azokat a valós problémákat és félelmeket (gazdasági lecsúszás, nemzeti szuverenitás és identitás erodálódása, migráns-kérdés, xenofóbia), amelyekre a FIDESZ, a maga torz értékrendszerével, de mind ajánl megoldásokat. Megfelel-e nekünk a nyugati típusú kapitalizmus és társadalmi rendszer egy az egybeni átvétele? Ha nem, mi a sajátosan magyar verzió? Milyen EU-hoz szeretnénk tartozni (föderalista vagy erős nemzetállam)? Hogyan reagáljunk az Unió különböző lehetséges forgatókönyveire (egysebességes, kétsebességes, szétesik, stb.)? Mi a hosszútávú megoldása a migráns problémának? Milyen értékrendszer mentén szeretnénk újraszervezni a magyar társadalmat (szolidaritás vagy öngondoskodás, erős független magánszektor vagy paternalista gazdaság, jogbiztonság vagy állami kézivezérlés, stb.)?
Ennek a vitának mihamarabb el kellene indulnia. Nem feltétlenül azért, mert így könnyebb lesz 2018-ban leváltani a rezsimet, bár meggyőződésem, hogy e feladat elvégzése nélkül csak annak saját magátóli összeomlására lehet várni. Inkább azért, mert bármikor bukik is meg Orbán rendszere, nem mindegy, hogy mi jön utána. Azt már látjuk, hogy a szélsőjobb kész lenne a maga megoldásait alkalmazni. Ha ennek alternatívát akarunk állítani, akkor csak ebből az intellektuális vitából nőhet ki egy olyan program és egy olyan új elit, amely képes lehet tömegeknek vonzó alternatívát nyújtani Magyarország súlyos problémáinak megoldására.
