Nyugdíjat emelek. Na nem én, hanem a miniszterelnök, de legközelebb talán én is megpróbálkozhatnék vele. Majd ellesem, ő hogy csinálja, egyszemélyes kunsztnak látszik, több szereplő nem is kell hozzá. Ha majd eltanultam tőle, meg is oszthatjuk a feladatot: ő emeli a nyugdíjat, én meg mondjuk a béreket. Esetleg a családi pótlékot, azt úgysem emelték hét éve, vagy a tölcséres fagyi gombócának méretét, vagy a lottónyereményt, ki tudja. Megbeszéljük, ki hová megy megígérni. Ő Bözsi nénihez, oda már ismerik a testőrök is a járást, én meg, ha pl. a családi pótlék lesz a reszortom, a lányához. Bár ahhoz nem szívesen, mert nekem egy kicsit gyanús. Bözsi néni elszólta magát, hogy amikor arról ábrándozott, bár minden évben volna választás, részben, mert akkor emelnek, részben, hogy mindig Orbánra szavazhasson, a lánya az utóbbin értetlenkedett: „Hát miért, anyu?” Ilyet kérdezni!
De Berci bácsi már szóba jöhet, majd kipuskázom a neten terjedő paródiából, neki mit kell ígérnem. Az „Orbán Viktor meglátogatja Berci bácsit” című videoklip szerint a magas vendég itt is személyes kegyet gyakorolt: „Július 1-től TB-támogatottá TESZEM a Viagrát.”. (Miért, ez is van olyan kedélyes, mint Bözsi néni portáján a röfizés meg a gyurcsányozás!) Csakis így, első személyben, ahogy Bözsi néninél is: „szoktam emelni”. „Emelek megint.” „Küldtem ilyen utalványt is.”
Régen az uralkodóknál a fejedelmi többes volt divatban, most a fejedelmi egyes. A fejedelmi többes („Mi, XIV. Lajos…”, „Mi, I. Miklós”) azt fejezte ki, hogy a király mint megfellebbezhetetlen tekintély az egész birodalom, „minden franciák”, „minden oroszok” nevében beszél. A fejedelmi egyes azt, hogy mint ennél is megfellebbezhetetlenebb tekintély, csakis a saját kénye-kedve szerint beszél és cselekszik, mert azt csinál „minden magyarokkal”, amit akar.
Ezt az egyes szám első személyt már jól kicikizte minden kritikus sajtóorgánum, a Népszava is. Pedig a miniszterelnök nagyon is pontosan fejezte ki magát. Egy ideje minden kérdésben ő dönt, még a Puskás Stadion építkezését is maga felügyeli. Mindenben ő az illetékes elvtárs. A kacsaláb, amelyen a rendszer építménye forog. A hatalmi, gazdasági és politikai centralizáció elérte tetőpontját. Személyesen dönti el, milyen legyen az oktatás szerkezete, ő ítéli feleslegesnek, hogy a leendő melósok fejét mindenféle haszontalan tudással teletömjék, ő határozza el, hogy az egészségügy rendbe hozatala úgyis reménytelen, írjuk úgy, ahogy van, a veszteséglistára. Kiválasztja, kik az aktuális kegyencek, kiket kell ejteni és kiket akkor sem, ha már ronggyá égtek. Utóbbi direkt jó, így legalább nem is álmodhatnak az önállóskodásról. Még jobb, ha egy alvezér a külvilág szemében teljesen hülyének látszik. Legalább érzi, másnak a kezéből sosem kapna kockacukrot.
Nem kell ahhoz torz személyiségnek, sérült léleknek lenni, hogy a hatalom gyakorlója ilyen egyeduralmi viszonyokat alakítson ki. Nem érdemes Orbánt sem démonizálni, sem pszichoanalizálni. Az ő esetében sem tartom ízlésesnek a magánéletében, a neveltetésében vájkálni. Épp annyi joga van ahhoz, mint bárki másnak, hogy a személyes történeteit ne tegye közprédává. Tehetséges politikus, remek ösztönökkel: „csak” annyit tett, hogy ráült egy világméretű hullámra. Persze még fel is korbácsolta a vizet, hogy a hullám a lehető legmagasabbra röpítse. Az erős személyiségek szerepe mindenütt felértékelődött a politikában. Azt szokták mondani, hogy a szabadelvűek a megfelelő intézményekben (a sokat emlegetett fékekben és ellensúlyokban) szeretnek bízni, a konzervatívok a személyekben, tekintélyekben. Utóbbit is meg lehet érteni: a hektikus, drámai helyzetekben az intézmények túl lassúnak, bürokratikusnak tűnhetnek, el lehet bennük bújni a személyes felelősség, akár a morális számonkérés elől. Max Weber már az első világháborút követő válságban meghatározta a „vezérdemokrácia” fogalmát, amelyben a „vezér” minél több felületen a választókkal való közvetlen kapcsolatra (vagy annak imitálására) törekszik, a tőlük kapott felhatalmazásra hivatkozik. A „király” társalog az őt pajzsra emelő néppel, mint kedvesebb alakzatban Fülig Jimmy műveli, rosszhiszemű formában pedig a Nemzeti Konzultáció. Vagy mint Orbán Viktor teszi Bözsi nénivel.
De a vezérdemokráciából könnyen kihull a demokrácia, és marad a vezér. Különösen, ha a bizonytalanság, a félelem nő, hát még, ha gerjesztik. Ha megjelenik az erőszak réme is a láthatáron, egyre többen vágynak egy kemény kéz védelmére. Egy személyben törzsfőnökre és varázslóra. A tekintélyuralom hozza magával az erőkultuszt, az erőkultusz kedvet csinál az erőszakhoz, az erőszakkal szembeni védelemhez a vezér még több hatalmat igényel, és már benne is vagyunk az ördögi körben. Most ott tartunk, hogy a verbális erőszak, az erőszakkal való fenyegetés (pofonosláda, viszkető tenyér plusz Bayer Zsolt összes művei) már megjelent.
Megyünk-e tovább? Vagy megállunk itt, az „emelem a nyugdíjat” komikus elszólásánál?
Bözsi néni, ébresztő!
