- A kezemet nézi? Sofőrkéz, de azért vannak benne göcsörtök. Falun nőttem fel, falun lakom most is, hogyan lehetne más forma a kezem? Nyolcévesen már húzogatnom kellett ki a szőrös disznóparéjt, tízévesen kigyomlálni az egész veteményest, két év múlva meg már kint kapálni a szőlőt az öregekkel.
Hátradől, nagyot sóhajt, beleiszik a feketébe. Falusi fekete ez is, sűrű, kicsit kozmált gumiízű. Ülünk egy vendéglő teraszán, monoton ömlik az eső, függönyt vonva az előttünk domboruló Mátrára. Az eső felveri a focipálya nemrég nyírt füvének fanyar illatát, s hoz egy kis rothadó, gombás avarszagot is a közeli bükkösből.
Nem messze előttünk a gyár magasodik. Csupaszon merednek a betonoszlopok, az ablakokból hiányzik az üveg, de még a fakeretek is. Kábelcsonkok lógnak a falból szomorúan, hordók tarkítják a derékig érő gazt.
Emberünk is a gyárat pásztázza, ismerős tekintettel.
Itt volt sofőr, s azt mondja, hat vezérigazgatót kiszolgált, mielőtt nyugdíjba ment. Kicsit megélénkül, amikor a hajdani időkről kezd el beszélni, pajkosan összehúzott szemöldökkel „kóstolgatja”, meddig mehet el egy idegenből idetévedt ismeretlen nővel. Aztán nem teketóriázik sokat, belevág a közepébe.
- Mindegyik szerette a „pé” betűs dolgokat, és most nem a piára vagy a pénzre gondolok. Persze arra is, mert azért azt is szerette mindegyik, de megbolondulni a harmadik „pé” betűsért szoktak, egykutya, hogy melós vagy vezérigazgató az ember. Engem is megbolondított az asszony, hiába építettem neki nagy házat, vittem fürdőbe majdnem minden második hétvégén, sőt egyszer még a tengerhez is, állandóan a szőnyegért rágta a fülemet…
Gondoltam, ez hosszú sztori lesz, rendeltem még egy kávét. Kicsit több cukorral, hátha úgy kevésbé „érzik ki” az égett gumigyűrű íze. De kiérzett így is.
- Nem értettem az asszonyt, minek kell neki az a szőnyeg. Ráadásul olyan perzsa, sok cifra mintával. Nem mondom, hogy szaros csizmával járok be a nappaliba, de megteszi nekem a sima, egyszerű is, csak nyelje el a port minél jobban. Ám ő csak nem nyugodott, s addig-addig duruzsolt, míg megígértem neki, hogy ha járunk Pesten a vezérrel, veszek neki egy szőnyeget.
A főnök először meglepődött, amikor legközelebb megkértem, álljunk meg a bútorboltnál. Kicsit még a szemöldökét is felhúzta. De én elmagyaráztam neki, hogy tudja, főnök, vannak azok a pé-betűs dolgok, amik miatt mink – vagyis hát leginkább maga, mert én csak a sofőr vagyok, gondoltam magamban -, oly´ gyakran járunk Pesten. Kicsi falu a miénk, minden asszony ismeri a másikat, előbb tudnak mindenről, minthogy az ember saját maga kigondolná. Jobb a békesség, betesszük a szőnyeget a Volgába, oszt´ haladhat minden tovább a maga útján – mondtam neki.
- Így is lett. Ma is magam előtt látom a vezért, ahogy tuszkolja be a perzsát az első ülésre, aztán hazáig ott gubbaszt a jobb hátsón – mondja, s még most, ennyi év távlatából is elégedetten felkacag. Aztán hozzáteszi, kissé kesernyésen, hogy az asszony persze lelépett később, a következő – negyedik - vezérigazgatóval, de a szőnyeg… a perzsa, az még ma is ott díszlik, szépen elterpeszkedve a nappaliban.
