Az ápolók, szakdolgozók hangja? Beleszólás az ügyeikbe? A fenntartható fejlődésbe?
Itt? Ebben az országban? Ahol nem mondhatod el senkinek? Elmondod-e mindenkinek? Beleszólni az ügyekbe most sem sikerül. Így érjük meg az Ápolók Nemzetközi Napját május 12-én.
Amikor a legerősebb kockázatot az erkölcsi csönd jelenti, ami vakká és süketté tesz minket, és így leszünk részesei az erkölcsi igazságtalanságnak. Különösen érinti az ápolókat, szakdolgozókat, akiknek - hasonlóan társaikhoz a világ boldogabb országaiban - a fenntartható fejlődés letéteményeseinek kellene lenniük. Úgy, ahogy ezt az Ápolók Nemzetközi Szervezete jelszavában 2017-re, az Ápolók Nemzetközi Napjára meghirdette. „Az ápolás: egy vezérlő hang, ami fenntartható fejlődést eredményez.”
Magyarországon nélkülük „ötletelik ki” a csúcskórházak terveit, az idősek ápolását.
A lélekgyilkos rendszert nem lehet túlélni
A túlkoncentrált, zűrzavaros egészségügyi rendszerben meg kellene felelniük a szakmai, a jó erkölcs diktálta, a jogi szabályok kihívásainak, maradéktalanul. De a szervezet korlátai, a rendszer hibája és az eltorzult állami irányításnak csúfolt helyzet létrehozza az erkölcsi szorongást vagy erkölcsi szenvedést, amit a személyek akkor éreznek, amikor egy morálisan helyes cselekedetet nem tudnak végrehajtani, a szabályoknak megfelelni. Aztán már azért is szoronganak, hogy ebbe a helyzetbe kerültek.
Az orvosi és az ápolói szakdolgozói birodalomban dolgozók az érdekek mentén megosztottak. Vannak, akik úgy érzik, hogy a magyar egészségügyben dolgozók szakmai és etikai értékei vereséget szenvednek. Mert a vezetőknek és a beosztottaknak kétféle érték között kell lavírozniuk, a hivatás értékei és a rendszer értéktelensége között. Ennek következtében kinél előbb, kinél utóbb létrejön az erkölcsi kiégés, mi több, az érzéktelenség. Mára kiderült, hogy önhibájukon kívül nem tudják megelőzni a sérelmet vagy kárt, amit a betegeknek okoznak azzal, hogy nem tudják őket tudásuk, hitük, a szakma szabályai szerint ellátni.
A lélekgyilkos rendszert nem lehet túlélni. Ezért kell ráébredni arra, hogy mi történik velük!
A morális okra visszavezethető szorongás nehezen felismerhető. Ma Magyarország itthon maradt szakdolgozói, ápolói, orvosai, vezetői azt gondolják, ezt a helyzetet túl fogják élni. Nem fogják! Aki elment, annak az életében olyan magas volt ez a szorongási faktor, hogy esze ágában sincs még egyszer bedugni a fejét a nyaktilóba, ahol a hivatás értékei kerülnek veszélybe; ahol a kötelezettségvállalás kerül veszélybe, az orvosi és ápolói identitás. Amikor az alkalmazott kiszolgáltatottá válik és a segítő szerep elvész, akkor válik a rendszer hatása lélekgyilkossá, hálapénz-tolerálóvá, megalkuvóvá. A szakemberek azt érzik: nincs tovább! Aki nem szedi a sátorfáját, annak jön az erkölcsi kiégés, vagy a még súlyosabb diagnózis: „akik maradtak, azok sincsenek túl jól: 2015-ben 124, tavaly már 189 hatvanévesnél fiatalabb szakdolgozó halt meg". (dr. Balogh Zoltán MESZK elnök)
És semmi jele annak, hogy megjelenjen az erkölcsi vészjelzés mint egy vészt jelző piros zászló.
Pedig kötelező lenne a megszólalás. Beleszólás az ügyekbe! De nem úgy, ahogy Siófokon történt, a Magyar Kórházszövetség idei kongresszusán, ahol Betlehem József miniszteri biztos a non-doktori - azaz az orvost helyettesíteni képes, magasabb tudású ápolókat kibocsátó - képzésről tartott előadást a vezetői elitnek, csak éppen az érdekelteket, az ápolókat kiküldték. Pedig lett volna kérdésük, mert a képzés etikai, jogi alapjai nem tisztázottak. De az ápolói birodalom kompetenciái sem. Eközben az ellátás területén az interperszonális konfliktusok folyamatosan újratermelődnek. Előáll a szorongás, a düh. Megjelenik az alacsony önbecsülés, a türelmetlenség, a munkahelyi elégedetlenség. És mindez csak vízszintesen vagy lefelé irányul, soha nem felfelé, a hatalom felé. Mert az ember csak lefelé képes taposni. A helyzettől szenved a kórházigazgató, a főorvos, főnővér, a részlegvezető, a legorombított ápoló, mindenki továbbadja az alatta levőnek, és a beteg ebből annyit lát: rácsapták az ajtót!
Az ember saját hangja a maga ügyvédje, de ez a hang az egészségügyből nem hallatszik.
Miközben a kormány paternalista módon, a szakemberek helyett akar gondolkodni, aközben megtartja őket fenyegetettségben. De elvárja tőlük, hogy naponta hozzanak döntéseket, felelősséggel. Ami látható, az a totális erkölcsi kiégés.
„... A szent mugumofa az erdő mélyén volt, három kilométerre felfelé a hegyoldalon. A fától elláttak az Aberdare hegyvonulat zöldellő völgyei fölött az Isten hegyére. Száz méterre közelítették meg a szent fát. A varázsló csendet parancsolt, igaz, alig maradt erejük beszélni. Csípős hideg volt.... – Szent földre értünk – figyelmeztetett a varázsló. – Akit még nem avattak föl, itt marad!”
Mint mi mindannyian, a magyar egészségügyben. Nekünk addig, amíg nincs bátorságunk az erkölcsi csöndet megtörni, a jelenlegi egészségügy lesz a gyógyulásunk színtere. Tele erkölcsi szorongással. Szent földre lépni? Hát ahhoz több kellene!
