Egy alföldi kisvárosban a 2006-os önkormányzati választásokon megtörtént az a szinte példa nélküli eset, hogy valamennyi képviselő a Fidesz színeiben jutott mandátumhoz. A helyi baloldal csúfos bukásának rejtélyét annak idején az Élet és Irodalom újságírója igyekezte megválaszolni a Szabadon választott egypártrendszer című riportjában, amely annak ellenére nem vitt közelebb az eredmény magyarázatához, hogy szinte mindenki megszólalt a cikkben, akinek így vagy úgy köze volt és lehetett az egyszínű testület megválasztásához. Tegyük hozzá: az alacsony lakosságszámú településeken alkalmazott kislistás választási rendszer nem magyarázhatta ezt a végeredményt.
A politikai mézeshetek nem sokáig tartottak. A tizenhárom fideszes képviselő hamarosan két csoportra szakadt, így létrejöttek a „nyolcak” és az „ötök”. Az előbbiek közül az egyik képviselő javasolta, hogy a testületen belül alakítsák meg a Fidesz-frakciót. Ennek értelmetlenségéről ne ejtsünk szót. Így szakadt szét két részre az egypárti politikai testület, és ezt követően olyan adok-kapok kezdődött meg a két csoport között, ami mellett egy szokványos Fidesz-MSZP ütésváltás legfeljebb simogatásnak nevezhető.
A zeneiskola igazgatója a kisebbségbe szorult csoport tagja lett, és a kialakult, meglehetősen aszimmetrikus csatában a „nyolcak” igyekeztek levadászni a maguk kreálta politikai ellenfeleiket. Nem ismertek kíméletet. Lejáratták, majd utánanyúltak az ellenzékbe szorult képviselőknek. A zeneiskola igazgatója nagyszerű intézményt vezetett, amelynek híre messze túlért a megye határain. Ahhoz mérten, hogy a település csupán hatezer lelkes, külföldi és hazai szimfonikus zenekarok sokaságában található olyan zenész, aki az alapokat itt sajátította el. A politikai leszámolás során a szakmai érvek mit sem számítanak. A zeneiskola húsz éve regnáló igazgatóját mindenáron el akarták mozdítani, de a munkaügyi szabályok miatt ez nem volt egyszerű. Arról nem beszélve, hogy nem volt mivel alátámasztani a direktor menesztését. Az önkormányzat mint fenntartó úgy döntött: összevonja a művelődési házat a zeneiskolával. Valójában ennek nem volt semmilyen szakmai oka. Csak azért döntött a testület többsége e megoldás mellett, mert a létrejövő új intézmény élére szabadon nevezhetett ki új vezetőt. A két korábbi, önálló intézmény vezetőjét így lefokozták, noha napi munkájuk mit sem változott.
Az új kádernek, akinek politikai összeköttetései egészen nyilvánvalóak voltak, nemcsak magas fizetést állapítottak meg, hanem havi jövedelméért meg sem kellett dolgoznia. Egyszerűen nem volt mit. A két korábbi vezető végezte a maga feladatát. Ha az új ember oda akart volna férni a munkához, akkor sem nagyon tudtak volna neki mit adni.
Az összevont intézmény igazgatója napjait a kisváros könyvtárában töltötte, ahol XIX. századi angol regényeket olvasott munkaidőben, évi bruttó 4-5 millió forintért. Más, főként kommunális célra nem volt pénze a helyhatóságnak, de arra igen, hogy megalázza a korábbi iskolaigazgatót.
A szomszédos városban a művelődési ház igazgatóját furcsa körülmények között menesztették. Az egyik helyi fideszes vezető távoli ismerőse munka nélkül maradt, beígérték neki a művelődési ház igazgatói posztját. Bonyolította a helyzetet, hogy az igazgatói szék nem volt üres, sőt vezetőjének a határozott idejű kinevezéséből még két év hátra volt. A regnáló igazgató a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette, hogy élő, működő, a helyi közösséget valóban szolgáló intézménnyé tegye a művelődési házat. Ám ezen az alapon nem mozdíthatták el helyéről. Az intézmény éves beszámolóját minden évben vita nélkül fogadta el a testület, munkájukat az egekig magasztalták. Az igazgató tevékenységét ezek után aligha lehetett hitelesen támadni. Az önkormányzat számára egy munkaügyi per nem kecsegtetett jó kilátásokkal.
Más megoldást találtak, amelyre a legenyhébb a pénzpocséklás kifejezés. Az igazgató két év múlva – direktori megbízásának lejártával – nyugdíjba mehetett. Jó alkupozícióját kihasználva arra tett ajánlatot az önkormányzatnak, hogy amennyiben egy összegben kifizetik kétéves jövedelmét, akkor ő angolosan távozik. Bruttó 400-450 ezer forintos fizetésnél ez 11 millió forint. Az önkormányzat belement az alkuba. Jöhetett az új káder az ország másik végéből, és elköszönhetett – zsebét kitömve – a régi.
Két kiragadott példa arra, sok helyütt hogyan (is) bánnak a közpénzzel az önkormányzatok. Ez önmagában is súlyos kérdéseket vet fel, még akkor is, ha jogilag nem könnyen megfoghatóak ezek az ügyek. Erkölcsileg annál inkább. Már csak azért is, mert ebben a két városban 16 millió forinttal támogathatták volna a helybeli gyerekek nyári táboroztatását, tehetséggondozó ösztöndíjakat alapíthattak volna a rászoruló iskolásoknak, ingyenes tűzifával láthatták volna el a szegény családokat, felújíthatták volna az óvodák udvarait… Nem sorolom. Lett volna helye a pénznek. De látjuk, ezek a tételek nem versenyezhettek a klientúra-építés fontosságával.
