Csak hát kiderült: nem tudjuk. Cserébe Brüsszel állított meg bennünket. A magyar miniszterelnök által sokat emlegetett városban olyan nehézsúlyú politikusokkal került szembe, mint Frans Timmermans bizottsági alelnök, majd következett Guy Verhofstadt liberális vezető. Mindketten komoly, felkészült politikusok, akik nagyon is tisztában vannak a magyar helyzettel, komoly tényeket és érveket hoztak fel Orbán és a Fidesz politikájával szemben. Tudták, mit akarnak mondani és azt el is mondták. Verhofstadt - korábbi belga kormányfő - pedig még abból is leckét adott, hogy hogyan kell hatásos, érveket az érzelmekkel összefonó beszédet mondani.
Orbán megtapasztalhatta, hogy milyen könnyű dolga van a hazai politikai életben szánalmas demagóg mondataival saját hívei és a sokszor súlytalan ellenzék között. Bármilyen nagy formátumú államférfinak képzeli magát, most száraz stílusával és gyenge érveivel nem lehetett versenyképes, nem is beszélve az esetlen Rogán szerepléséről. Ráadásul most mindez a nyilvánosság előtt történt, a magyarázkodások nem sokat segítenek. Az is egyértelmű, hogy mindezek ellenére Orbánt nem érdekli, mit gondolnak róla az európai politikusok, és most már nem is tesz úgy, mintha érdekelné. Számára egyetlen fontos dolog létezik, és ez a hatalom megtartása, méghozzá mindenáron. A hatalmat pedig akkor tarthatja meg, ha számíthat a szavazóbázisára, amelyet a már megszokott sablonokkal, ellenségképekkel sikerült maga mögé állítania. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez jövőre is elég lesz. Ráadásul repedések vannak a táboron belül, és korábbi hívei közül ma már sokan nyíltan is vállalják, hogy másképpen gondolkodnak és mást várnak el a kormányzattól.
Ezek a széthullás jelei.
Orbán nem foglalkozik olyan dolgokkal, amit országvezetésnek hívnak. Nem érdekli mindaz, ami Rogán körül vagy a saját vejével történik, vagy, ami sokkal rosszabb, úgy tesz, mintha nem érdekelné, pedig sok minden történik körülöttük, ami nem fér bele a tisztességes kormányzásba. Most már túl sok a hazudozás, túl sok a hiba, túl sok az ügyetlenkedés, túl sok a szerencsétlen mondat, még a házelnök is képes ügyetlenül hazudni a miniszterelnök halaszthatatlan közfeladatáról. Brüsszelnek már megüzentük, amit meg akartunk üzenni, most ők is üzentek nekünk.
Orbánt feltehetően kimerítette a migráns-válságnak nevezett harc, amit az európai vezetéssel szemben vívott, és a maguk által gerjesztett feszültség feltehetően felőrölte azokat az embereket is, akiknek a tanácsaira valamikor még bizonyára hallgatott. Baj van a kommunikációval, hiszen szemlátomást olyan emberek foglalkoznak vele, akik összekeverik a propagandát a tájékoztatással. A bajok azonban, ez most már látnivaló, mélyebben vannak.
„A magyar történelem azt tanítja, hogy a magyarság a kezdet kezdetén befogadta az idegeneket – gondoljunk csak Szent István intelmeire Imre fiához -, sőt, nélkülük nem lett volna esélye túlélni a történelem zivatarait. Hol asszimilálta, hol integrálta a más nyelven beszélőket, a másképp imádkozókat, de nélkülük mérhetetlenül szegényebb lenne”.
Ezek Habsburg Ottó gondolatai. Lehet, hogy ő is Soros-bérenc volt?
