A huszadik században egyszer sem fordult elő, hogy az angol labdarúgó-bajnokságot és az FA Kupát ugyanaz a csapat nyerje. Egészen 1961-ig. Akkor a Tottenham véghez vitte a bravúrt, amelyet mindaddig utoljára az Aston Villának sikerült megvalósítania, még 1897-ben. Azt azért senki ne tegye hozzá, hogy hej, abban az időben csak úgy, egymás között játszottak a finalisták: a duplázó birminghamieknek az Everton elleni kupadöntőjét (3:2) 65 891 néző előtt rendezték a Crystal Palace sporttelepén.
A „Topspurnek” nevezett Hotspur 100 ezer szurkoló előtt lépett pályára a londoni Wembleyben, és tényleg korszakos játékosokat vonultatott fel, mert minden idők tíz legjobb Tottenham-labdarúgójából öt felsorakozott a legendás „szentély” hasonlóképpen nevezetes pázsitján. Köztük volt a skót Dave Mackay (1.), az északír Danny Blanchflower (2.), a walesi Cliff Jones (7.), a „kivételesen” angol Bobby Smith (9.), valamint a 22 ezer fontért szerződtetett, 22-szeres skót válogatott John White (10.), aki azonban nem tudta beteljesíteni karrierjét, mert három esztendővel a kettős diadal után halálos villámcsapás érte a golfpályán. (Huszonhét éves volt...) A listavezető Mackayről azt írták a korabeli lapok: a Tottenhamet csak úgy lehet elképzelni nélküle, ahogyan a hunokat Attila nélkül. Ezzel együtt az edinburgh-i születésű futballista nemhogy nem vágyott a Wembleybe, de egyenesen irtózott a kéttornyú arénától, mert három héttel korábban az angol válogatott 9:3-ra páholta el ott a skótok lelkiekben megnyomorított legjobbjait. A későbbi Tottenham-ideál Jimmy Greaves még Chelsea-játékosként jegyzett mesterhármast, és a Hotspur egyetlen angol képviselője, Smith is berámolt két gólt a boldogtalan Frank Haffey kapusnak. A háló őre, aki másodszor és utoljára bukkant fel a nemzeti együttesben, megemlegette a mérkőzést, és őt is sokáig hozták még szóba, mert a „mennyi az idő?” kérdésre Nagy-Britanniában évtizedekig úgy válaszoltak: „Haffey past nine.” A Celtic-kapus utóbb el is ment Ausztráliába; a magyar emigránsok alapította St. George Budapest csapatában védett – ha védett – Sydneyben, egyúttal kabarékban lépett fel mint énekes.
Amúgy a Tottenham is megjárta a poklot, mert 1958 őszén a bajnokság tizenhatodik helyén vesztegelt egyaránt három győzelemmel és döntetlennel, valamint öt vereséggel. A klubvezetés akkor döntötte el, hogy edzőt vált, és olyan hirtelen határozott, hogy Terry Medwin – aki a győztes gólt rúgta az 1958-as világbajnokság megismételt csoportmérkőzésén, a számunkra búbánatos 2:1-gyel zárult Wales–Magyarország találkozón – azt mondta Bill Nicholson kinevezéséről: „Még aznap reggel sem tudtuk, hogy este ő irányítja a csapatot.” Mindenesetre az elöljárók módfelett szerencsés verdiktet hoztak, mert az új szakvezető premierjén a Tottenham 10:4-re (!) kalapálta el az Evertont. Játékosként Nicholson 1938 októberében debütált a White Hart Lane-en, és húsz évvel később klubtörténeti győzelemre vezette a klub legénységét. Az addig messzemenően meggyötört gárda tagjai olyannyira erőre kaptak, hogy a londoni stadion már a félidőben a wimbledoni tenisztemplomra emlékeztetett: a szünetben 6:1 állt az eredményjelző táblán.
A gyönyörű szépen beköszönő Nicholson itt egyáltalán nem engedett ki, és két évvel később egészen más szériát produkált a csapattal, mint elődje 1958 őszén. A Tottenham egymás után tizenegy bajnoki mérkőzésen győzött, majd 1:1-et játszott a Manchester Cityvel, hogy aztán újabb négy diadalt arasson a veretlenség elvesztéséig, az üldöző Sheffield Wednesdaytől elszenvedett 1:2-ig. Ám a „Szerda” elleni csütörtök sem változtatott azon, hogy a Spurs maradt a bajnokság legfőbb favoritja, és esélyeinek valóra váltását fényesen igazolta a végeredmény: 1. Tottenham 66 pont, 2. Sheffield Wednesday 58, 3. Wolverhampton 57. Nem csoda, ha az 1960/61-es bajnokcsapat hazai átlag nézőszáma 53 124-re rúgott (összehasonlításképpen: a középérték 2016-ban 35 776 volt.)
A kupában az átlag 63 360-ra emelkedett, amíg az együttes eljutott a döntőig. (Azt is beszámítva 68 595-re nőtt a szám.) A Tottenham egyébként sokkal könnyebb úton haladt a Wembley stadion felé, mint a Leicester, amely a Birmingham Cityt és a Barnsleyt újrajátszott mérkőzésen ejtette ki, míg a Sheffield Uniteddel szemben kétszer – Leedsben, majd Nottinghamben – gól nélküli döntetlent ért el, s a harmadik meccset nyerte meg 2:0-ra. Jimmy Walsh és Ken Leek Birminghamben sem túl hamar, a kétszer negyedórás hosszabbításban vette be Alan Hodgkinson kapuját. Hálából Matt Gillies edző a döntőben szereplő tizenegyből kihagyta a tizenegyszeres walesi válogatott Leeket, a skót Walsh pedig azt mondta tréner honfitársa döntéséről: „Sosem tudtam megérteni.”
A találkozót azonban nem ez a húzás, hanem egy húzódás döntötte el. Len Chalmers, a Leicester jobb-bekkje a mérkőzés elején váratlanul bicegni kezdett, s mivel akkor csere még nem volt, a kék „rókák” nyolcvan percen át létszámhátrányban futballoztak, jóllehet a sántító hátvéd a pályán maradt. (Akkori kifejezéssel: „statisztált”.) Így aztán Gordon Banks, minden idők alighanem legkiválóbb angol kapusa hiába szárnyalt, akár az 1961-ben a forgalomba állított Tu-114-es, a második félidő közepén a középcsatár Smith a hálójába küldte Terry Dyson labdáját, majd visszaadta a gólpasszt a balszélsőnek (2:0). A Tottenham 19:4-es összesített gólaránnyal hódította el a kupát, aztán 1962-ben megismételte sikerét, míg 1963-ban még meg is fejelte azt a Kupagyőztesek Európa Kupája elhódításával. A döntőben 5:1-es csapást mért a címvédő Atletico Madridra, amelynek feledhetetlen nevű argentin kapusa, Edgardo Madinabeytia majdnem úgy szédelgett a rotterdami De Kuip stadionban, mint Haffey a Wembleyben, vagy honfitársaink 1962-es elszomorítója, az 1:0-ás Csehszlovákia–Magyarország vb-negyeddöntőn mindent hárító Viliam Schrojf a pozsonyi Slovan – szintén a legjobb nyolc közti – londoni vendégjátéka alkalmával (6:0).
FOTÓ: Hulton archive
A Tottenham nem győzött parádézni: labdarúgói nyitott buszon hajtattak 1961-ben és 1963-ban is Észak-Londonon át, hogy aztán a Mecca Dance Hallban tetőzzék be a bulit. A Jeff Rowena kvintett ontotta a hagyományos táncdalokat és a beatszámokat, melyeket már fejből fújtak a futballisták, mivel a korabeli technikai szenzációk egyike az volt, hogy a nyitott sportkocsikba kislemez-játszót telepítettek. A diadalmas KEK-döntő idején minden ilyen luxusautóból a Beatles szólt „ezerrel”, mert hatvanhárom mesés májusában a gombafejűek From Me to You-ja vezette a brit listát.
A Leicesterre csöndesebb idők jártak: noha 1961 után 1963-ban és 1969-ben is FA Kupa-döntőt vívhatott, kikapott előbb 3:1-re a Manchester Unitedtől, majd 1:0-ra a Manchester Citytől. (Az utóbbi alkalommal a leicesteri kaput már nem Banks, hanem Peter Shilton őrizte.) Az 1969-es gárda azzal vigasztalódott, hogy három nappal a döntő után – a Hollies együttes alapító tagját idéző Allan Clarke góljával – 1:0-ra nyert a Tottenham elleni bajnoki meccsen.
Erre mondták a dekád lehangolt leicesteri szurkolói: ez az eredmény milyen jól jött volna hatvanegyben, a Wembleyben...
