Hószagú, kora márciusi szél fúj. Cekkerekkel és kosarakkal a kezünkben jövünk kifelé a Rákóczi téri csarnokból, indulunk haza. Zorica nagynéném hirtelen megtorpan, és meredten maga elé néz. Követem a tekintetét, egy öregasszonyt pillantok meg, aki földet söprő kék kötényben a járdán ül, lábát maga alá húzza, és kezét előrenyújtva kéreget. Tudom, hogy tilos koldulni, ha egy rendőr erre jön, elkerget minden kéregetőt. A hatvanas évek közepén járunk, kilenc, vagy tízéves lehetek. A koldus most felnéz, jobb arcán furcsa, juharfa levelére emlékeztető anyajegy van. Ki ez a néni, súgom ijedten, de csak később kapok rá választ. Zorica lehajol, kipakol a kosarából egy fej káposztát, fél vekni kenyeret és egy céklát, leteszi a koldus elé, aztán nehézkesen fölegyenesedik, megragadja a kezemet, és húz magával, szinte fut, már amennyire a feldagadt, fájós lába bírja.
A körúton járunk már, amikor megszólal.
„Rögtön megismertem, pedig nem láttam, nem is tudom hány éve már. Leveles Rozinak csúfolták az iskolában az arcán lévő anyajegy miatt. Mi aztán tényleg elválaszthatatlanok voltunk az elemiben, ő volt a legjobb barátnőm, és tudod, ennek a barátságnak volt egy nagy előnye is számomra. Micsoda, kérdem. Az, hogy az iskolában megrajzolt helyettem mindent, amit csak kellett, mert nekem rémes »botkezem« volt. Rajzolt korsót virággal, kutyát, macskát, tájképet, nyulat…, amit a tanár kért. Minden tárgyból bukdácsolt, de rajzban verhetetlen volt. Itt laktak nem messze a Práter utcában, párszor jártam is náluk. Neki is sok testvére volt, nem emlékszem már, hogy hány, de sok. Egy kétszobás földszintes lakásuk volt, és a házban valahol állandóan csobogott a szennyvíz, a szobában is hallani lehetett a vécéhúzóláncok zaját, és azt, hogyan hömpölyög a víz a lefolyóban. Erre jól emlékszem.
Rozi egyszer elővett egy rajzot. Volt egy egész kupacra való neki, némelyiket napokon át rajzolta, és mindig ijesztő, erős színeket használt, de ez túltett mindegyiken. Hú, micsoda tekintete volt annak a férfinek! Mint egy sarokba szorított vadállatnak. Nem árulta el, ki volt az, de gyanítottam, hogy az apja. Ijesztő kép volt, sokáig nem is tudtam szabadulni tőle, folyton magam előtt láttam. Később megkértem Rozit, hogy tanítson meg engem is így rajzolni, meg satírozni, de ő csak a fejét rázta, és azt mondta, hogy ne is próbálkozzak, az nekem úgysem menne. A »botkezed« miatt, kérdeztem. Pont ezt akartam megtudni tőle én is, és akkor olyan okosat mondott. Micsodát? Azt, hogy nem a kéz számít, hanem hogy sok keserves dolognak kell megtörténnie veled addig, míg egy ilyet megrajzolsz. Szerinted mire gondolt? Pontosan nem tudom, de ha az a rajz tényleg az apját mutatta, akkor azért vannak sejtéseim."
Zorica elhallgat. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Gonosz volt az apja? Lehet, de sosem beszélt róla. Miért nem? Kit tudja? - válaszol kérdéssel a kérdésre Zorica. Biztosan verte őt, teszi aztán hozzá. Ennek időnként voltak is jelei, bár Rozi vigyázott, hogy ne vegyük észre ezeket. Tudod, sok gyereket vert az apja az osztályunkban, nem csak őt, és mások se beszéltek róla. Szegény Leveles Rozinak akkor nagyon rossz gyerekkora volt, állapítom meg. Hát, igen, feleli komolyan Zorica, de azért nem volt annyira rossz. Úgy értem, sok gyereknek volt hasonló. Mi azért elég sokat nevettünk is, meg bolondoztunk, időnként moziba vittek a szüleink, szóval volt sok jó dolog az életünkben. És azután mi lett vele? Fogalmam sincs, mert még kamaszkorunkban elszakadtunk egymástól. Én továbbtanultam a polgáriban, később a férjemmel cukrászdát nyitottunk, ő pedig valamelyik takarítóvállalathoz került, ha jól emlékszem. Párszor még találkoztunk, de már nem tudtunk miről beszélgetni.
Évekkel később olvastam az újságban, hogy a vőlegénye késsel rá támadt. Képzelheted, alig akartam hinni a szememnek. De vele történt, ő volt az egészen biztosan, mert közöltek róla egy képet, amiről rögtön fölismertem. Csak neki van ilyen anyajegye. De miért támadt rá késsel a vőlegénye? Valami féltékenységi drámáról írt az újság, nem emlékszem a részletekre, válaszolja Zorica. Nem látogattad meg a kórházban? Nem, azt sem tudtam, hol van. És később sem találkoztatok? - faggatom tovább.
Zorica megáll, nagyot sóhajt. Tudod, jöhetnék most azzal, hogy csak úgy elsodródtunk egymástól, de az igazság az, hogy több mint negyven éve lakom itt a József körúton, és úgy tűnik, ő sem ment el a kerületből, mégsem kerestem. Nem tudtam, mi van vele, hogyan él, csak azt, hogy egészen más lett időközben az életünk. És hiába, no, az ember a magához hasonlók társaságát keresi, abban érzi jól magát. Istenem, azt azért nem hittem volna, hogy szegény feje koldusbotra jut. Borzalmas.
Lehet, hogy megismert? - kérdezem. Attól félek, hogy igen, válaszol rövid szünet után Zorica. Miből gondolod? Abból, ahogyan elnézett mellettem, amikor letettem elé azt a pár semmiséget. Pontosan tudta, mennyire szégyellem magam, de nem akart a pillantásával megbántani.