Tanulságos volt már a zuglói meg a józsefvárosi időközi választás is, de igazán sokat tanulni a május elsejéből lehetett, amikor – a számok nem hazudnak – egy jó esetben egyszázalékos kispárt tízezres tömegtüntetést tartott Budapesten. A munka ünnepe nem a Momentum támogatottságáról, hanem a közhangulatról adott gyorsjelentést: van a fővárosban néhány tízezernyi dühös ember, aki a portás kutyája mögött is szívesen felvonul, ha szidhatja a kormányt és kimutathatja a véleményét a jelenlegi kormánypolitikáról. De ez a kevésnél is kevesebb, ha az a kérdés, hogy közeleg-e már a kormányváltás.
Nem kell hozzá politológus katedra, hogy átlássuk: a centrális erőtérnek vége van. A Fidesztől jobbra már nincs semmi – azok a széljobb szavazók, akiknek a Jobbik túl puha, simán átszavaznak a kormánypártra, a többiek pedig bárkire, aki nem fideszes, és elég erősnek tűnik. Ha még mindig kétfordulós lenne a választás, ahogyan köztársaság első húsz évében volt, akkor Orbánék már kötözhetnék a pakkot (a deres halántékúak még biztosan emlékeznek az átfestett MDF-plakátokra 1994-ben, a két forduló közötti időszakból: „Hóbagoly, csomagolj!”). Ha én ellenzék lennék, a különféle összefogás-elméletek barkácsolása helyett azon dolgoznék, hogy minden utcán és minden téren, ahol mostanában kettőnél több ellenzéki beállítottságú ember összegyűlik, a kétfordulós választás követelése felhangozzon, mert enélkül azok a makacs számok egyelőre nem sok jóval kecsegtetnek.
Magyarországot – mióta a Fidesz a centrumból kiperdült a jobbszélre – nem a többség, hanem a legszervezettebb kisebbség nevében kormányozzák. Nincs egyetlen fideszes állítás sem az elmúlt hónapok politikai terméséből, ami többségi támogatással bírna. A zöm nem Brüsszelt akarja megállítani, hanem Mészáros Lőrincet, nem atomerőművet szeretne, hanem napelemet a háztetőre, és nem Soros Györgyöt tekinti a magyar oktatás legnagyobb kockázatának, hanem a pillanatnyi pártérdekek alapján ötletelő Orbán Viktort, meg a főnök legbutább iskolaprojektjeit is habozás nélkül megvalósító aktuális Hoffmannokat és Palkovicsokat.
Többsége egyetlen álláspontnak van: annak, hogy ez így nem mehet tovább – de az okosan kifundált (és a sajtó lenyúlásával meg a plakát-tilalommal tovább tökéletesített) struktúra garantálja, hogy mégis minden így maradjon. Ha csak egyfordulós lesz a szavazás, akkor az évi 130 milliárdból fanatizált fideszes szubkultúra simán nyerhet, és az innenső oldalon csupán annyi lesz a kérdés, hogy ki hány megélhetési rendszerellenzékinek tud még négy évnyi, feladat és felelősség nélküli kényelmes állást szerezni a Kossuth téren. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy egy-egy párt eléri-e az 5-10-15 százalékot, hogy több miniszterelnökjelöltje van-e, mint szavazója, vagy hogy az ultrái a Fidesz ötödik hadoszlopaként voksolnak-e: amennyiben a többség szavazatai nem találkoznak össze, akkor az Orbán-párt ugyanúgy megnyeri a választást, ahogyan (a dolgok lényegét tekintve) a május elseje is az övé volt. Anélkül, hogy ott lett volna.
