Végre talán sikerül előrelépnie az elmúlt éveket zuhanórepülésben töltő Magyar Olimpiai Bizottságnak (MOB). Borkai Zsolt sportolóként legenda volt, igazi hős, aki 1988-ban Szöulban lábsérüléssel, pokoli fájdalmakkal küzdve lett aranyérmes lólengésben, a gyakorlata befejezése után alig tudott lejönni a pódiumról.
Vezetőként is megmaradt valami a sportoló Borkaiból: most is alig tudott lejönni a pódiumról, pedig már sokkal korábban kellett volna. De a riói olimpia után mindenképpen be kellett volna jelentenie lemondását, hiszen a magyar sportra fordított állami milliárdok – melyek minden korábbi támogatást messze felülmúltak – nem voltak arányban az olimpián elért eredményekkel. Két sportoló – Hosszú Katinka és Kozák Danuta három-három aranyérme – mögé bújt a MOB. Hitelét és a sportági szövetségek bizalmát is elveszítette az olimpiai bizottság, többek között azért, mert Borkai számára másodállást jelentett a MOB irányítása. Jó esetben hetente egy napot volt Budapesten, ezért a rendszeres telefonos egyeztetések ellenére sem tudta, mi zajlik a szervezetben. Mivel nem volt képben, így befolyásolni sem tudta a MOB-on belül eseményeket. Győrből nem volt abban a helyzetben, hogy számon tudjon kérni bármit is a munkatársain.
Nem mondott le Rio után, és nem távozott akkor sem, amikor az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) sportügyekért felelős államtitkársága a sporttörvény módosításával, a magyar sport felett gyakorolt felügyeleti jog elvételével minden kétséget kizáróan jelezte, a kormány elégedetlen a MOB munkájával, eredményeivel. Önkéntes távozással hiteles sportvezető lett volna, aki belátta, hogy a rábízott feladat meghaladta a képességeit. Nem így döntött. Jelöltette magát és 108-51-es vereséget szenvedett Kulcsár Krisztiántól. Elegáns távozás helyett csúfosan megbukott.
