A hetvenes évek végén egy őszi napon az akkori anyósomnál töltjük a vasárnap délutánt. Az ebédet már megettük, a tányérok tisztán ragyognak a konyhapulton. Egy újságot lapozgatok a nappaliban, leteszem, felállok a fotelből, hogy nyújtózzak egyet, hangosat reccsen alattam a bútor. Vigyázz, szól rám az anyósom, csak óvatosan. Ugye nem tört el semmi, kérdezem ijedten. Dehogy, feleli és az ablakhoz lép, kinéz a kertre, kezét az ablakpárkányra fekteti, ujjai, mint törékeny faágak pihennek a párkány lapján. Öreg bútor, mondja halkan maga elé. Leül a kanapéra, int, hogy üljek mellé. Érdekel a fotel története, kérdezi. De mennyire, bólintok hevesen. Na, jó, akkor figyelj.
Fotó: Thinkstock
„Amikor a háború végén visszajöttünk ebbe a lakásba, a szobák félig üresek voltak, a legtöbb bútor eltűnt belőlük. Volt olyan, amit később visszakaptunk, például ezt a tálalót, mert csak megőrzésre vitték el, de a nagyját soha. A szomszédasszonyom azt tanácsolta, menjek el a zsinagógába, ahová a háború alatt az üldözöttek nem kívánt bútorait összehordták, hátha találok ott valamit. El is mentem, és a férfikarzaton tényleg rengeteg egymásra hajigált bútor, kép, kormos lábas és mindenféle limlom hevert. Szomorú látvány volt, mondhatom. Futólag néztem csak körbe, legszívesebben rögtön indultam volna haza, de egyszerre csak földbe gyökerezett a lábam: megláttam ezt a fotelt. Fogalmam sem volt, hogyan került oda. Rémes állapotban volt, a huzata megégett, a kartámlája elrepedt, a lába eltörött, mégis rögtön megismertem a színe miatt. Miért, mi van a színével, kérdezem. Ó, arról a vöröses árnyalatról mindenféle az eszembe jutott. Mi, például? Például a téglagyár, de most nem erről akarok beszélni. A lényeg az, hogy hazahoztam a fotelt a zsinagógából. Volt egy kiváló kárpitosmester, Baksa úr, akivel a szüleim korábban többször is dolgoztattak, apám pedig párszor sakkozott vele amatőr sakkversenyeken. Apu bosszankodott, mert sosem tudta megverni. Ő aztán gyönyörűen helyrepofozta a fotelt, szebb lett, mint fénykorában. Fényes, sárga csíkos huzata lett, az akkor nagyon divatos volt, a karfája pedig csillogott, és ingerlő, szinte érzéki illatot árasztott. Tudod, egy ilyen újjávarázsolt, öblös fotel azonnal felkelti az emberben az olvasás vágyát, kedvem támadt nekem is elidőzni benne egy jó könyvvel a kezemben. Tökéletes volt. Éppen csak az apám hiányzott belőle.
Nehéz volt megszokni az üres fotel látványát, mert apu negyven éven át mindig abban ült, szemüveggel, kicsit félrebillentett fejjel olvasott, később, öregkorában pedig már csak üldögélt kinyújtott lábbal, egy pohár habzóborral a kezében, és hallgatta a rádiót. Már ameddig hallgathatta.
Tudom, hogy ’44-ben elvitték, és soha nem jött vissza, szólalok meg. Elvitték és megölték, feleli. Igen, megölték, ismétlem. Nem szeretem, amikor finomkodva azt mondják, hogy elvitték és meghalt – folytatja. Én nem is ezt mondtam, védekezem. Te nem. De sokszor így mondják, ilyen félrevezető szavakkal veszélyeztetik az igazságot. Az igazság az, hogy az öregekkel azonnal végeztek. Semmi esélyük nem volt. Anyósom megrázza a fejét, kis szünetet tart, azután folytatja. Képzeld, ez a szegény fotel 1956-ban még egyszer megégett, igaz, akkor nem a harcok, hanem egy felelőtlen cigarettázás miatt. Ki cigarettázott, kérdezem. Én, neveti el magát. Alaposan kiégettem a szép huzatját. Összevesztünk ugyanis a férjemmel, aki a maga vérmes stílusában nem tűrhette, hogy enyém legyen az utolsó szó, én meg úgy felmérgesedtem, hogy kirohantam a szobából, és nem vettem észre, hogy az égő cigarettát a fotelba ejtettem. Politizáltatok, kérdezem. Ugyan, politikában köztünk sosem volt vita, valami egészen más miatt telt be akkor a pohár. Lényegtelen. Afféle »ki vigye le a szemetet« veszekedés volt, elég gyakori házasfelek között. Szégyelltem magam aztán nagyon, amikor észrevettem a ronda, sötét égésfoltot a huzaton, ráadásul jó sokáig kellett néznem. Mert a cigarettázás és a kárpitozás között meglepetésszerűen kitört egy forradalom, s az életünket megnyugtató keretbe foglaló szokások, mint például az olvasás, egy időre megint értelmüket veszítették. Ott árválkodott a fotel a nappali sarkában az undok, fekete folttal, rá se hederített senki. Újra a feje tetejére állt körülöttünk a világ, és mi minden pillanatban vártuk az ablakon benyúló puskacsövet. De aztán másként alakultak a dolgok, mint ahogy eleinte hittük, szerencsére.
Valamikor 1957 őszén hívtam újra Baksa urat. Jócskán megritkult a haja, lett egy kis pocakja is, de azért rögtön megismertem. Na, és mit gondolsz, mi volt az első kérdése, még mielőtt belépett a lakásba? Hogy ugye arról a zsidó fotelről van szó, amit a háború után restaurált. S annyi év után egyúttal elárulta azt is, hogyan került annak idején a fotel a zsinagógába. Mert ő végig tudta. A szomszédasszonyom vitte oda a saját lakásából, miután a fotel egy bombázás alatt tönkrement, és használhatatlanná vált. Baksa úr látta. Hogyhogy, kérdezem. Úgy, hogy őt éppen akkor terelték be a gettóba.”
