De Gaulle után jó ideig a konzervativizmus volt a hangadó, de Mitterrand-nal később a szocialisták is szóhoz jutottak, jóllehet ő igazán szocialista nem volt, ellenben sikerült elhitetnie ezt. Nem is rosszul, mert a még hétéves elnöki korszakot egyedül neki sikerült kétszer kitöltenie, Hollande azonban már az első fél évtized után bukott.
És vele együtt buktak a korábbi középpártok is. A jobboldali centrum azzal játszotta el az esélyeit, hogy az országosan igen népszerű Bordeaux-i polgármestert, Alain Juppé-t alantas aknamunkával, jelöltként, fantáziaszegénységével, és balul sikerült kampányával Fillon kiszorította az előválasztáson. Nem volt leleményesebb a Szocialista Párt se, amely Hamon személyében olyan politikus mellett állt ki, aki úgyszintén nem tudta lázba hozni a magukat mérsékelt baloldalinak valló szavazókat, az Hollande után úgyszintén valami eredetire áhítozókat. A magát Republikásoknak nevező párt – valójában Sarkozy alakulata – lassan elsüllyedt, csodának kellene történnie, hogy egyáltalán talpra álljon.
Ekkor, nem épp váratlanul, előbukkant a politikában viszonylag fiatal embernek számító Emmanuel Macron, s máris nevet szerzett magának. Amikor a francia gazdaság sántítani kezdett, jelentős munkanélküliség fenyegetett, s a vállalatok versenyképessége visszaesett. Égbekiáltó társadalmi és jövedelmi különbségek alakultak ki, és az európai fejlesztési tervek szunnyadtak, különösen Franciaországban. Hollande ki tudja milyen érzékkel, az egyik bank éléről tanácsadóként hívta őt magához. Aztán gazdasági miniszterévé nevezte ki, az ifjú politikus pedig vérszemet kapott: faképnél hagyta tárcáját, s merészen pártot alapított. „Előre” névvel, eleve azzal az álommal, hogy megkísérli a lehetetlent. Az éppen esedékes elnökválasztáson befuthat, és fölzárkózhat az Európai Unió vezető német hatalma mögé. Eleve tudta, nem csekélységre vállalkozik, mert a sorozatos válságok miatt a franciák tekintélyes része kacérkodni kezdett a szélsőjobboldali Nemzeti Fronttal, a fölmérések az első forduló győztesének Marine Le Pent kiáltották ki. Tudták, az Élysée-palotába aligha juthat be, de alapos fölfordulást okozhat, hiszen kellően erős középpárt nincs, meg kell lelni a „csodafigurát". Macron merészen vállalkozott rá, és néhány hónap elteltével befutónak látszik.
Napokkal az izgalmas vasárnapi voksolás előtt, a friss közvélemény.kutatások, igaz csekély előnnyel, mindössze egy ponttal, de az első helyre tették Macront, akit szorosan követ Marine Le Pen. A messzebbre tekintő jóslások már a második menet élére is Macront teszik, úgy mérik, május elején 62 százalékkal biztosan veri a szélsőjobboldali politikust, aki 38 százalékra számíthat.
Ha mindössze néhány hónappal az államfői csatát követő parlamenti választásokon csakugyan teljesíteni óhajtja kemény javítási ígéreteit, már nem elég az Élysée-palotát meghódítania: a törvényhozás két házában is szilárd többséghez kellene jutnia. Nem csekély cél ez egy olyan országban, ahol a parlamentarizmus kétségtelenül nagy hagyományokkal rendelkezik ugyan, de az utóbbi évtizedek alaposan megrendítették a hitelét. Kivált olyan párt élén, amelynek a neve még nem is kellően ismert a köztudatban.
De van egy orgánum, amely Franciaországban köztudottan a demokrácia egyik leghitelesebb védelmezője, és ez a Le Monde. Nem tudni mi okból, de a nagy erőpróba előtt néhány nappal, a lap egy építész, Roland Castro írását közölte azzal a végkövetkeztetéssel, hogy 33 év közéleti zuhanás után éppen Macron az, aki kivezethet a gyógyíthatatlannak látszó süppedésből.
