Nyolcvanhat-nyolcvanhét táján visszatérő programunk volt, hogy esténként a forgalmasabb utcasarkokon a rendőrök lekapcsolták a mellettem baktató jóbarátot. Szemüveges volt, mint én, egyetemista, mint én - mégis csak őt igazoltatták minden görbe fánál. Néha arra gondoltam, már minden pesti rendőr látta a személyijének fedlapjára egy kalandos hajnalon ráragasztott Hófehérke-matricát, csak nem hitt a szemének, és ezért újra megvizsgálná. Mindenesetre a rendes forgatókönyv szerint ilyenkor végigolvasták az egész könyvecskét, nyomatékosan felhívták a figyelmet a Hófehérke formájában történt rongálásra, aztán mehettünk a dolgunkra.
A fene se gondolta, hogy két-három évnyire van a rendszerváltás.
Vannak ilyen végtelenül abszurd korszakok, amikor az ember már csak erős képekben képes kifejezni a tehetetlenségét. A levert szabadságharc után sujtásos mentében és Kossuth-szakállban feszített a fél ország, a hatvanas években pedig IKKA-csomagból dekorált hippik özönlötték el a balatoni strandokat. Most meg a festék megyen.
Politikai cselekvésnek ugyanis nehezen volna nevezhető, hogy az ember odamegy az államfő irodájához vagy épp a szovjet felszabadítási emlékműhöz, aztán nekilódít egy butykosnyi narancssárga festéket. A tehetetlen indulat levezetéséül viszont éppen megfelel. Látványos, beszédes, illik a korhoz és még környezettudatos is, lévén a festék vízbázisú. Hasonlóan nyugtató hatással lehet az elkövető Kétfarkú Kutya-passzivistákra, amikor szép színesre festik az összetöredezett aszfaltot a városi járdákon: a világ ettől nem változik meg, de egy kicsit legalább vidámabb lesz.
Aztán jön a rendőr, és felemelt ujjal figyelmeztet a rongálásra. Mi meg remélhetjük, hogy egyszer majd megint eljön a rendszerváltás.
