„A forradalmakat a népharag hozza a nyakunkba, lehet, hogy várni sokan várják, de előre megszervezni nem szokták őket; kidobott idő az után kutakodni, miféle konspirációk szülik világra az efféle eseményeket… A forradalom ugyanis spontán születik a közhangulat általános megbetegedéséből.” Alexis de Tocqueville francia történész 1848-ról szóló sorainál pontosabbat ma sem tudunk leírni.
Forradalom van-e pest-budai utcán? Nincs, bár a hatalom elhivatott gőgje az utóbbi hét évben mindent megtett, hogy a „közhangulat általános megbetegedése” az utcán és ne a demokrácia bevett pódiumain mutatkozzon meg. A saját hatalmába belehülyült hatalom ragaszkodik kitalált bűnbakjaihoz: Soros Györgyhöz, a civil szervezetekhez, egy magyar-amerikai egyetemhez, hogy aztán bornírtságát megmutatandó, bohócsipkát húzva, rabláncon rángasson bíróság elé két festékdobálót, mert elviselhetetlennek érzi, hogy nem látja a tömeg arcát. Az ítéleten meg háborogni vagy kacagni lehet. Harsog a kormánypropaganda, amelyen már röhögni sem lehet, a miniszterelnök visszavonul húsvéti hosszú hétvégére, sejtetik, hogy próbál kifarolni abból a mind szűkebb zsákutcából, amelybe maga robogott bele.
Megfordulni, a gyengeség jele volna, pedig az amerikaiak a lex CEU kukázását „kérik”, forrong az Unió is, az Európai Néppárt csak arra vár, hogy a magyar utcák és terek újra és újra megteljenek, hogy aztán - a Süddeutsche Zeitung szavaival élve - az EU ott ragadhassa meg a túl kényelmetlenné vált Orbánt, ahol igazán fáj neki: a közösségi pénznél, amelyből életben tartja illiberális rendszerét.
Akarhatunk-e forradalmat? Nem akarhatunk felfordulást, de a „közhangulat általános megbetegedése” nem fog bennünket megkérdezni. Ez a betegség végigszenvedte saját stációit, amíg keservesen felismerte, a hatalomtól nem kell félni, meg lehet, sőt meg kell buktatni, mert méltatlan a nemzethez. Meglehet, a rendszer megint egyszer kicselezi az utcát, és "meghátrál", de ezt már halálos sebbel teszi. A tömeg túllépett a lex CEU-n, és Európát skandál, uniós zászlót tűz a rádió régi épületére, a parlament előtt pedig azt kiabálja: mi vagyunk a nép, miénk ez a ház. Nincs szüksége Orbán „belátására” „jóindulatára”, új választási törvényt, intézményi garanciákat akar. Talán felismerte, fontos, hogy a tiltakozások folytatódjanak, de a ritmus még fontosabb. Mert ha elfoszlik a tömeg, akkor elveszik az erő is, amitől a hatalom egyedül retteg.
A fanyalgók közben csak annyit látnak, hogy a fiatalság, amelyet annyira hiányoltak a pártok telefonfülke-tüntetéseiről, tízezer szám "kóvályog" az utcákon. Nem érzik annak tragikomikumát, hogy előskandáló vezért hiányolnak egy vezérellenes tömeg éléről. Nem értik, hogy ezt a tüntetéssorozatot a "betegség" jelszavai mozgatják, hogy lehet, épp ez a sajátos tulajdonsága. Talán felismerték: most nem a vezető, hanem a hálózat a fontos, mert bár előbb-utóbb vezetőkre is szükség lesz, de nem most, mert ellenzéki vezetőt a hatalom könnyen gyárt, és könnyen legyilkol.
Hagyjátok hát őket békén. Csendben kísérjétek őket, hadd érezzék meg maguk, megérett az idő a változásra. Hagyjátok őket, mert több nemzedéknek is lefőtt itt már a kávéja (copy right: Haris Éva), hadd érezzék meg maguk a szabadságot, amit ti elfecséreltetek. Hadd „kóvályogjanak” az utcákon, bukjanak meg, vagy emelkedjenek fel, hadd találják meg saját politikai kereteiket az általános társadalmi elégedetlenséghez. Maguk faragják a saját jövőjüket,
Azt írtuk itt néhány hete, reményei ellenére ez az év minden jel szerint nem Orbán éve lesz. Hogy kié lesz, majd kiderül. Állhatatos türelem.
