Minden másnap tüntetés. És egyik sem ér véget, amikor bemondják, hogy vége. A szónokok köszönik a részvételt, elbúcsúznak, de a tömeg, főleg az ifjabb része, marad. Még akar valamit. Pedig már elénekelték a Himnuszt, magasra emelték a világító telefonokat, elkiabáltak minden jelszót, de még várnak. Valakire, valamire. Mintha másik előadásra váltottak volna jegyet, mint ami a pódiumon zajlik. Hosszabbra. Csattanósabbra. Olyanra, ami katarzist, felszabadulást hoz, amelyben még magasabb hőfokra izzik fel a dráma, de a végén a jó diadalmaskodik, a rossz elbukik. És ha itt, ezen a téren, ezen a helyszínen senki nem viszi színpadra az utolsó felvonást, akkor mennek tovább, hogy valahol, egy másik színpadon, ők maguk megrendezzék. Van, aki a Fidesz székházához vonul, mert egy pártot akar leváltani. Van, aki a Parlamenthez, mert egy egész berendezkedést. Mások az Oktogonra, hogy álljon le a közlekedés, álljon meg mindenki, hiszen rossz irányba megyünk. Még nem kedvetlenek: örülnek egymásnak, jó a buli, jó a társaság. Ha ma nem is jött össze az igazi, nagy, felemelő finálé, majd talán holnap. Jönnek holnap is.
Nem tudjuk, meddig. Hogy lesz-e igazi tetőpont, kiteljesedés, vagy bennük marad a befejezetlenség érzése. De bárhogy lesz, bármeddig tart, már nem ugyanabban az országban élünk, mint előtte. Kis János így fogalmazott: „Magyarország soha többé nem lesz olyan, mint a lex CEU előtt volt.” És nem is csak a CEU-ról van már szó. A befejezetlen tüntetések résztvevői számára biztosan nem. Ők nemcsak időben, hanem tartalomban is túlterjeszkedtek a meghirdetett demonstráción. A szónokok még fegyelmezetten az apropóról beszélnek: a Közép-európai Egyetemről, a civil szervezetek elleni törvényről. De a táblákra írt jelszavakban jóval több van. Az egyiken szellemes szójáték („Univerzális balhé”) mutatja, hogy az universitás ügyéből univerzális, minden disznóságra kiterjedő, a rendszer egésze ellen forduló tiltakozás lett. Egyetemiből egyetemes.
A tüntetőknek az egészből van elegük. Egyiknél saját készítésű felirat: „Olyan mérges vagyok, hogy még transzparenst is csináltam róla.” Van rövidebb változat is: „A kutyafáját, na!” „Menjetek a francba!” „Ki nem ugrál, gázszerelő!”- költik át az Oktogonon a focidrukkerek rigmusait, és ember nincs, aki ne tudná, kiről-miről van szó. És ugyanott már új választási törvényt is követelnek.
Új felvonást akarnak: ami több, mint demonstráció. Át akarnak lépni a vélemény demonstrálásából a politika alakításába. Ők, az „apolitikus” fiatalok. Rákaptak a politika ízére, és már nemigen lesznek politikamentes diétára foghatóak. Betoppant a közélet kellős közepére a politika Y generációja, és már nem csak egyetlen, neki fontos ügyben, tandíj vagy internetadó ellen lázad. Körbenézett, és nem tetszett neki, amit lát. Előlépett a rendszer ellenségévé. Ez az, amitől másik országban ébredtünk.
Egy új nemzedék legtudatosabb része keresi a politikai cselekvés terepét, és előbb-utóbb keresniük kell az adekvát szervezeti kereteket is. Más törésvonalak mentén mozognak, mint ami körül a pártok rendeződnek. A pártokat továbbra sem szeretik, nem is értik. Jelenleg nem a „jobb” és a „bal” fontos tengelyén helyezik el magukat, talán nem is pontosan a „demokratikus”-„antidemokratikus” tengelyen. Az ismert politikai kategóriák helyett az életmód, az ízlés, a kultúra hasonlósága köti össze őket: a nyitottság, a béklyók és stupid dogmák elutasítása, a szabad mozgás és életforma-választás igénye, szemben a zártság, a korlátozás, a rideg és álszent rendpártiság szabályaival. Soha jobb jelképét ennek a különbözésnek, mint egy, a „Nyitott társadalom” jelszavát valló egyetem, kontra egy drótokkal körbekerített „homogén” ország ideálja.
A rezsim urai eddig is tudták, hogy nem csak az ellenzéki pártok az ellenfeleik. Ezt a tőlük idegen, szabadabb életvitelt és kultúrát, ha lehet, még jobban utálták. Ezért nem kellenek az öntevékeny civilek, ezért nem kell Alföldi vagy Jordán Tamás színháza.
A jövő azon múlik, hogy ez a kétfajta ellenálló magatartás, egyrészt az alternatív, szabad, autonóm életvitelhez, másrészt az alternatív, szabad politikai rendszerhez való ragaszkodás- összesimul-e. Az is lehet, hogy a tüntetések végképp befejezetlenek maradnak. Leeresztenek stratégia és vezetők híján, vagy azért, mert a kormány az ismert forgatókönyv szerint a konkrét ügyben gyorsan visszakozik, kihátrál az aláaknázott területről. De nem kizárt, hogy a kritikai indulat mégiscsak talál magának politikai kifejezést is. Akár úgy, hogy mégis egy létező pártot „laknak be” a most tiltakozók néhány új szereplő segítségével, akár maguk szerveződnek meg. Nem hinném, hogy ennek az a legjobb módja, hogy megalakítják a sokadik ellenzéki pártot. Talán célszerűbb, ha olyan mozgalmi hálót, koordinációs, szervező központot termelnek ki magukból, amely egy választói mozgalom képviselőjeként tárgyal, elvárásokat jelenít meg, mércét állít a pártok elé.
A tömeg az utcán békés és vidám. De indulna tovább. Még nincs itt a vége. Befejezetlen tüntetés.